Bajnai Gordon
úrnak
Budapest
Igen tisztelt Uram,
egy állampolgár írja ezt a levelet Önnek. Nincs kétségem afelől, hogy ennek semmi értelme nem lesz, ám van egy homályba vesző eredetű mondás: „dixi et salvavi animam meam” (szóltam és könnyítettem a lelkemen).
Nos, Miniszter Úr, Ön ebben a pillanatban várományos a miniszterelnöki posztra. Ez óriási megtiszteltetés, hatalmas esély, lehetőség a „világhírre”, közvetlen lehetőség bekerülni egy ország, egy nép történelemkönyvébe. Nem szeretnék profán lenni, de bizonyára ismeri a Švejk néhány kezdő mondatát:
„Hát megölték a Ferdinándot – mondta a takarítónő Švejk úrnak, aki évekkel ezelőtt búcsút vett a katonaságtól, miután a katonaorvosi bizottság végérvényesen hülyének nyilvánította; azóta kutyakereskedelemből élt, azaz ronda korcsokat vásárolt, és hamisított pedigrével eladta őket.
Ráadásul még reumát is kapott, s most éppen a térdét dörzsölgette sósborszesszel.
– Melyik Ferdinándot, Müllerné? – kérdezte Švejk, tovább masszírozva a térdét. – Két Ferdinándot ismerek. Az egyik a Průša drogista szolgája, tudja, aki egyszer megivott tévedésből egy üveg hajszeszt, aztán ismerem még Kokoška Ferdinándot, amelyik a kutyapiszkot szokta összeszedni a házakból. Egyikért se nagy kár.
– Na de Švejk úr, a Ferdinánd főherceget, a konopištéit, azt a kövéret, aki olyan vallásos volt.
– Jézus Mária – kiáltotta Švejk –, hát ez jó! És hol történt a baj a Ferdinánd őfenségével?
– Szarajevóban, Švejk úr, lepuffantották egy revolverrel. Mert ott autóztak éppen, ő meg a fenséges asszony.
– Na ja, Müllerné, autókáztak. Azt egy ilyen úr nyugodtan megengedheti magának. Közben arra nem gondol, hogy az ilyen kocsikázásnak rossz vége is lehet. Pláne Szarajevóban. ”
(Jaroslav Hašek: Švejk. Magyar Helikon, 1961, 11. p.)
Nos, ennyit a hírnévről, Miniszter Úr. Ezt tehát nem érdemes megcélozni! Pláne, akkor, ha Ön előtt már közel húsz megkérdezett sorstársa mondott nemet a miniszterelnöki tisztségre vonatkozó fölkérésre. Mindegyiknek igaza volt, mert hogyan is képzelheti egy morálisan lenullázódott ei. miniszterelnök, hogy bármiféle joga lenne meghatározni Magyarország következő kormányfőjének személyét? Miért is hiszi egy moral insanity, hogy ő ültethet valakit Batthyány Lajos egykori székébe, még ha nem is közvetlenül, hanem a fájdalmasan „erőtlen” mai országgyűlési képviselők „néma” asszisztálásával?
Ha Ön ennyire „kéreti magát”, írásos „hűségnyilatkozatot” várva, nos, ne legyenek kétségei: fog találni kétszáz „bátor” képviselőt, akik „merik” írásba adni támogatásukat, de ezt a szánalmas agóniát mégsem kellene komolyan venni…
Tudja, Miniszter Úr, a magamfajta egyszerű állampolgár szeretne fölnézni államunk vezető közjogi méltóságaira: a köztársasági elnökre, a miniszterelnökre, az Alkotmánybíróság elnökére, a legfőbb ügyészre és a többi, tiszteletre méltó nobilitásra. Ámde az államfőt éppen az Ön főnöke kezdte csúfolni, amikor egyébként közjogilag hibátlan értékelését adta a kialakult helyzetnek (hogy ti. a konstruktív bizalmatlansági indítvány a legkevésbé demokratikus módja a kormányfő-cserének, bár formailag nem alkotmányellenes. Azt már én teszem hozzá, hogy ha az indítványt a kormányfő is aláírja, bizony, még alkotmányellenes is lesz!!!).
Honnan veszi egy alkotmányjogilag „alulképzett” akárki, hogy a halk, ámde a szakmailag és morálisan is abszolút mértékadó köztársasági elnököt kioktassa? – Nos, ha Sólyom László hibázott, akkor ez a hiba abban áll, hogy bár az általa vezetett Alkotmánybíróság kimondta, hogy a közszereplők többet kötelesek eltűrni a bíráló véleményekből, mint mások, ám azt elmulasztották hozzátenni, hogy az ilyen embereknek higgadtabbnak, visszafogottabbnak is kellene lenniük, mint akármely tahósággal is fölturbózott részeg biciklitolvajnak… – Sajnálom, Miniszter Úr, ez a támadás az Ön számlájára is rákerül, Önnek is dolgoznia kell a törlesztésén!
És, persze, a Hajdú-Bét ügy! Erről nem szólok, nem ismerem részleteit, de túlságosan is sok ember veszteségéről szólnak hírek ahhoz, hogy csak úgy elmenjünk mellette…
Summa summarum: igen kevés érv szól amellett, hogy Ön helyes döntést hozott, amikor csábító szirénhangnak fogadott el egy varjú-krákogást. (Ne tessék fölhorkanni, nem a mostani miniszterelnököt neveztem varjúnak, azt is tudom, hogy a varjú károg és nem krákog, ráadásul ennyire nem is szeretnék lesüllyedni, hanem mindössze tévedését akartam érzékletesé tenni!...) Gondolja, hogy Önt bárki is legitimnek tekinti, hiszen „legitimációja” egy illegitim, hazug tisztségviselőtől származik? Ugye, ismeri a klasszikus római jogi elvet: „Nemo plus iuris ad alium transferre potest, quam ipse habet”, azaz „senki sem adhat át másnak több jogot, mint ami neki is van”. Bizony, nem adhat át legitimációt az (még parlamenti mamelukokon keresztül sem), akinek ilyen nincsen…
Végtelenül sajnálom, de az elmondottak miatt kénytelen vagyok úgy vélekedni, hogy Ön nem bölcs ember. Ez még csupán jelentéktelen magánügy lenne, ha nem fenyegetne az a veszély, hogy egy (hm) „nem bölcs” ember törtet a miniszterelnöki szék felé… Kár, hogy ezt Ön nem látja!
Miniszter Úr!! Én Önt nem ismerem, soha nem fogtunk kezet, nem találkoztunk. Nincs tehát lelkileg semmi közöm Önhöz, nem is szeretem, nem is haragszom. Leírtam véleményemet, mint egy állampolgár a néhány millió közül. Még csak azt sem kérem, hogy vegye figyelembe; ilyesmit kérni is értelmetlen, hiábavaló….
Dixi et salvavi animam meam!
