Mindannyian hallottunk-olvastunk már a nemzetkarakterről, azaz arról, hogy a különböző népekre-nemzetekre jellemzők bizonyos tulajdonságok, amelyek nagy általánosságban igazak lehetnek, s amelyek alapján szinte felismerhetően írhatók le az egyes nációk.
Közismert Babits Mihály (1883–1941) „Messze... messze...” című, a Nyugatban 1908-ban megjelent verse (ugye, emlékszünk: „Bús donna barna balkonon mereng a bibor alkonyon”?), amelyben pl. ilyenekről van szó: „Némethon. ... Cégérek, kancsók, ó kutak, hizott polgárok, szűk utak. [...] Frankhon. Vidám, könnyelmü nép. Mennyi kirakat, mennyi kép! [...] Svédhon. ... Nagy fák és kristálytengerek, nagyarcu szőke emberek.”
Illusztrációként talán ennyi is elegendő. Babits kétféle jellemzést ad: egyrészt alkati-fizikai jellegűt (a németeknél „hizott polgárokat”, a svédeknél „nagyarcu, szőke embereket” talál tipikusnak), másrészt jellembeli-magatartásbeli jellegűt (a franciák „vidám, könnyelmü nép”).
Mi most a magyar karaktert vesszük szemügyre, mégpedig nem alkati, hanem jellembeli-magatartásbeli megközelítésben, s ehhez könnyen találtunk hivatkozási alapot.
Lehangoló felmérés: a magyar a legpesszimistább nép a világon?
Százhúsz, a Gallup 2009-es felmérésében szereplő országból száztizenhetedik a magyar. Nem máshol, mint az optimizmus-pesszimizmus skálán.
Mögöttünk van Ruanda, Haiti és Zimbabwe. Valóban ilyen rosszul élünk? Valóban nekünk van a legtöbb okunk panaszkodni?
2011. február 13. Kemma.hu
Egy tekintélyes orvosprofesszor-asszony válaszolt is.
Kopp Mária feltárta, miért a magyar a legpesszimistább nép
Életének 71. évében elhunyt Kopp Mária orvos, pszichológus, a Semmelweis Egyetem Magatartástudományi Intézetének tudományos igazgatóhelyettese. A magát egészség-, illetve boldogságkutatónak is valló Kopp 2009-ben elhunyt férjével, Skrabski Árpáddal évtizedeken át kutatta a magyar emberek lelkiállapotát, illetve azt, miért a magyar a legpesszimistább nép.
A Hungarostudy néven futó kutatás eredményei összefoglaló tanulmánykötetben is megjelentek, Magyar lelkiállapot 2008 címmel.
Innen tudhattuk meg, hogy gyermek- és családszeretők, ugyanakkor bizalmatlanok, pesszimisták vagyunk és legfőképpen szélsőségesen individualisták. A magyar társadalom az angolszász országokhoz hasonlóan nagy mértékben individualista, ám velük ellentétben rendkívüli arányban (98 százalék) bizonytalanságkerülő, nem szereti a kihívásokat. Mindezt megfejelte az is, hogy valamennyi európai ország közül mi vagyunk a legszorongóbbak. Koppék szerint ez azzal függ össze, hogy az emberek mennyire érzik úgy, hogy jogbiztonságban élnek. Nehezen birkózunk meg a negatív életeseményekkel, így a korai halálozásokért leginkább a krónikus stresszállapot, illetve a depresszió okolható (a lakosság 20 százaléka szorulna kezelésre depressziós tünetei miatt), amelyek megnyilvánulhatnak kínzó gondolatokban, de munkaképtelenségben is. „Nem szeretem, ha depressziósnak, szorongónak tituláljuk magunkat, de most nagyon illik ránk” – fogalmazott egyik korábbi megkeresésünkkor a szakember.
2012. április 04. Szerző: hvg.hu
Amikor ezekről a kérdésekről hallok-olvasok, mindig eszembe jut egy, a József Attila Tudományegyetemen (ma Szegedi Egyetem) tartott rektori székfoglaló, amelyet dr. Róna-Tas András (*1931) tartott 1991. február 14-én „A kelet-európai pesszimizmus és a magyar felsőoktatás jövője” címmel (megjelent: A József Attila Tudományegyetem évkönyve 1990–1991, 17–24. p.). – Ebben a kelet-európai (köztük a magyar) pesszimizmusnak sajátos, igen logikus magyarázata található.
Mivel az a pesszimista, aki függetlenül a valóságos helyzettől, borúlátó, semmi jót nem vár a jövőtől, adódik a kérdés, hogy az egyes történelmi régiókban a pesszimista és az optimista emberek egyenlően vannak-e elosztva. Ha ugyanis a pesszimista alkat kizárólag egyéni lélektani tény, akkor azt kell feltételeznünk, hogy az optimista és a pesszimista emberek aránya statisztikailag minden populációban azonos. Ha azonban a pesszimista és az optimista emberek eloszlásában területenként különbségeket tapasztalunk, márpedig tapasztalunk, akkor ebben a társadalomnak illetve a történelmi hagyományoknak is szerepe van.
Az optimizmus illetve a pesszimizmus nem pusztán egyéni világlátás, hanem függ bizonyos társadalomlélektani tényezőktől. Nem mindegy ugyanis, hogy a társadalmi közeg melyik magatartást jutalmazza. Vannak közösségek, illetve történeti korok, amikor a társadalmi közeg azt várja el, hogy tagjai pesszimista módon nyilvánuljanak meg. Egyszerűen az ilyen magatartást jutalmazza, dícséri, tartja elfogadhatónak; az optimista magatartást viszont elítéli, gyanúsnak tartja, eleve hamisnak bélyegzi.
Elemzések sora bizonyítja, hogy az egyén derűlátó vagy borúlátó hajlamától függetlenül Kelet-Európában, így Magyarországon is a társadalmi elvárás, az elfogadott magatartás a pesszimizmus.
Kelet-Európában ugyanis hosszú történelmi korszak óta jellemző, hogy a gazdaság tőkeszegény volt, s a társadalmi termék elosztásában a döntő szerepet az állam játszotta. Ez pedig azt jelenti, hogy az adók fontosabb szerepet játszottak, mint a hitel. – Milyen magatartást követel meg egy olyan társadalom, amelyben az adó a túlsúlyos? Az adózó az adóztatóval szemben akkor számíthat előnyre, ha helyzetét rossznak tudja beállítani, szemben azzal, aki hitelt akar felvenni. Hitel ugyanis éppen azzal érhető el legkedvezőbben, ha a hitelre számító azt mutatja, hogy jól megy sora, ha úgy viselkedik, mintha kilátásai a legjobbak volnának, azaz a hitelt vissza tudja majd fizetni...
Európa keleti felén a történeti okokból visszamaradt agrár- és városfejlődés, a második jobbágyság megjelenése, az autonómiák gyengesége túlsúlyossá tette az államot, s a társadalmi termék újraelosztásának keleti fő típusát, az adót. S ott, ahol a lakosság a sorsa javulását nem a hiteltől, hanem az adók csökkenésétől várta, ott a társadalom olyan magatartást diktált, amely a rossz kilátásokat hangsúlyozta, hiszen a terheket így remélhette csökkenteni. A családnak panaszkodni illett, a közösségek helyzetük folytonos gyengeségét hirdetve remélték, hogy az állammal szemben esélyt kapnak a fennmaradásra.
A kádári konszolidáció éveiben a magyar lakosság viszonylagos egyéni „jóléte” sem a hitelen alapult, hanem az állami vagyonon való élősködésen, a fusin, a vállalati gazdasági munkaközösségeken, a korrupción és a hiánygazdálkodáson; az állam fennmaradása pedig az egyre növekvő külföldi hiteleken.
A rendszer összeomlásának számos oka közül az egyik éppen az volt, hogy egy nem a hitelre alapuló rendszer a külföldi hitelekkel tartotta felszínen magát. A hitelek első felvételekor még szükség volt az egész rendszert sikeresnek mutatni. [Persze, a sikeresség látszatának fenntartására – a társadalom ténylegesen rossz állapota miatt – szükség volt a valódi adatok eltitkolására, meghamisítására...] Később azonban, amikor már túlsúlyba került a hitelek visszafizetése, akkor az ország érdeke is az volt, hogy minél jobban feltárjuk a helyzet rossz voltát.
Az előbbiekből az következik, hogy a kelet-európai, s ezen belül a magyar társadalom pesszimimusa nem a nemzeti alkat valamilyen sorscsapásszerű, öröklött és megváltoztathatatlan sajátossága. Amíg jellemző lesz a tőkeszegénység és az állam túlsúlya, jellemző lesz a hitelek alárendelt szerepe az adókkal szemben a gazdasági újraelosztásban, addig a társadalmi várakozás a pesszimizmust fogja jutalmazni és az optimizmust büntetni, ezért a magyar társadalomban továbbra is a pesszimizmus, a borúlátás marad az uralkodó – fejtette ki a JATE akkori rektora.
