– Soláris keratózis – állapította meg a bőrgyógyász professzor asszony – mindkettőt le kell műteni.
A napsugárzás okozta bőrelváltozásról azt írja a mindentudó internet, hogy
Általában kis pirosas vagy barnás foltok a bőrön, gyakran hámló felszínűek. Ujjbeggyel megérintve érdes tapintásúak. Bizonyos esetekben vastag hámosodást vagy szarusodást mutatnak. A leggyakrabban az arcon, a mellkason, a kézháton, a füleken (férfiaknál) és a fejbőrön (kopaszodó férfiaknál) alakul ki.
A bal fülem mögött és a kopaszodó fejbőrömön kialakult, kisebb borsó nagyságú „képleteket” az operatőr ügyesen eltávolította, a műtét helyeit leragasztották, s hazamehettem. (A patikában vettem olyan hálót, amelyet a fejemre húzhattam, hogy a kötéseket éjszaka, alvás közben le ne dörzsöljem. – Furán néztem ki, de éjszaka sötét volt, senki nem láthatta, álmomban pedig direkt kikerülgettem ismerőseimet, nehogy kinevessenek furcsa turbánom miatt...)
Kötözésen is pontosan megjelentem; egy fiatal hölgy rakott új kötéseket.
Hideg, november végi szél fújt, sapkát tettem a fejemre.
Feltűnt, hogy az új kötés ragasztójának egyik sarka indokolatlanul hosszabban kilógott a sapka alól, majdnem elérve az orromat. – Esztétikailag nem nyújtott vidító látványt, de hatvan fölött az ilyesmi egyáltalán nem „szempont”. Nagyobb problémát jelentett, hogy túlnyúlt a sapka peremén (a sapka tehát rajta volt), s ez azzal a kockázattal járt, hogy a fejfedő levételekor esetleg a legkisebb mértékű „eltévedt” ragacs is fölszakítja a sebet takaró tapaszt. (Hazaérkezés után ezt csak határtalan óvatossággal végrehajtott sapkalevétellel lehetett elkerülni.)
E sikeres „akció” után leültem a számítógéphez, hogy végezzem munkámat, ámde valami nem stimmelt... Szokatlanul furcsán éreztem magamat; nem szédülés, de valami ahhoz hasonló érzés kerített hatalmába, s mintha a látásommal is valami baj lenne... – Egyáltalán nem volt megnyugtató, hiszen nem ittam alkoholt, nem ettem mérges gombát stb., semmi indoka nem látszott ennek a furcsa „közérzetnek”.
Kisvártatva olyan fölfedezésre jutottam, amit Maigret, Simon Templar, Miss Marple és Colombo hadnagy egyaránt megszeppent hümmögéssel ismert volna el olyan teljesítménynek, amelyet ők együttes erővel is aligha érhettek volna el...
A szemüveg az oka!
Hogyan? Nemrég cseréltem; fél órája még semmi jele nem volt annak, hogy bármi probléma lehet vele! Mi változott fél órával ezelőtt? – Csak nem a kötözés okozza... De, bizony, az; a fiatal hölgy ugyanis rosszul dolgozott!
A kötöző anyagot nem csak hátra, a fülem hátulján lévő sebre ragasztotta, hanem annál magasabbra is tette, oda, ahova a szemüveg szára szokott beülni, tehát a fülkagyló és a koponyacsont közötti „völgyecskébe”. – Most a géz ezt a mélyedést is úgy kitömte, s tolakodott szinte a fülkagyló legmagasabb pontján is túl, hogy a szemüveg bal szára nem tudott befeküdni a helyére, hanem bizonytalanul ingott a számára szokatlan „magasságban”. Mivel azonban a hozzá tartozó üveg is jóval elmozdult helyzetben volt, sőt, a másikat is kimozdította, nyilvánvalóan máshova és másképpen esett a fókuszuk, s ez húzta-zavarta a szememet.
Lehet, hogy ez a „fölfedezésem” a „skep”-hez, azaz a sebkötözés esztétikumával és praktikumával foglalkozó új tudományághoz vezető rögös út első lépéseként kerül be az orvoslás történelmébe?
Hogy a leendő tudósok munkáját megkönnyítsem, a tudományág első két tételét e blog alapján máris rögzítem.
Charlie-to I. tétele: A kötést a seb centrumának és kiterjedésének figyelembe vételével úgy kell elhelyezni, hogy az ne nyúljon túl a testet fedő ruházat legtávolabbi pontjain; ha pedig fedetlen részre kerül, ne érje el a ruházat kötés felőli legközelebbi pontját. – Kivételt képez az az igen gyakori eset, ha a kötés a leírt módon nem helyezhető föl.
Charlie-to II. tétele: Ha a „kötözni való” páciens szemüveget visel, a kezelő orvos a szakmai meggyőződése, az általánosan alkalmazott protokoll, a klinika költségvetése, illetve az előre eltervezett délutáni programja alapján a következő módok között választhat:
1. A kötést oly módon kell felhelyezni, hogy a szemüveg akadálytalanul a helyére tehető legyen (kivételesen mindig).
2. Úgy kell bekötözni-ragasztani a fület, hogy a páciens legyen elzárva a hallás lehetőségétől. (Ez esetben indokolt a kötésen keresztül egy ún „fülön kívüli hallójárat” kialakítása, amelyen keresztül a páciens telefonálhat, azaz könnyedén meghallja, ha a hívó fél belehallóz – szufficites költségvetés esetén). Helyette az 1. pont alkalmazandó.
3. Az orvos ismerteti a beteggel a „csináld magad!” tevékenység előnyeit, majd rögvest hazaküldi a beteget, lelkére kötve, hogy otthon kötözze be magát (deficites költségvetés, vagy szokásos állami „elvonások” esetén).
4. „Véletlenül” rátapos a beteg szemüvegére (lehetőleg akkor, amikor a beteg még nem tette föl a műtét után), mert ekkor már nem számít, hogy áll a szára...
5. Szemészhez küldi a pácienst, hogy írasson föl kontaktlencsét, ahhoz nem kell a füle(ke)t külön igénybe venni. (A megvakítás az orvostudomány mai állása szerint szintén kiiktathatóvá tenné a szemüveget, ám e beavatkozás irreverzibilitása miatt a páciens nem tudna újbóli kötözésen megjelenni!!! Helyette az 1. pont alkalmazandó.)
6. Kifejezetten ellenjavallt a kötés olyan fölhelyezése, amely a szemüveg normális fölrakását akadályozza vagy lehetetlenné teszi. Helyette az 1. pont alkalmazandó.
