Nem akarom direkt módon lesajnálni vagy kicsúfolni a sajtót, még kevésbé akarom azt állítani róla, hogy lassan annyit ér, mint egy „rozsdás vasajtó”, de félő, hogy előbb-utóbb nem tudja elkerülni a hasonlóan dehonesztáló jelzőket, ha marad (netán tovább csökken) a szellemi színvonala.
Bizonyára minden felnőtt látott-hallott már vagány, sőt bátor kisfiúkat, akik azzal akarnak fölvágni a közelükben lévő kicsi lányoknak, hogy fülükbe súgják: „pisi”, esetleg „kaki”, amin aztán ez utóbbiak szemlesütve kuncognak, sőt, vihognak egy jót, mert hát „olyat mondott” ifjú hódolójuk.
Aztán felnőnek a gyerekek, de eközben még átesnek rettenetes káromkodási időszakokon, amelyek közepette a trágárságok terén is igyekeznek túltenni másokon. Persze, ezek már nem „igaziak”, többnyire fantáziátlanok, ugyanazokat a szimpla és primitív kifejezéseket ismétlik, ezzel próbálják alfa-jellegüket (vagy annak látszatát legalább önmaguk előtt) fenntartani.
A felnőttek nagy része mindezen túl van, nem használja (vagy csak nagyon kivételes esetekben) a szalonképtelen kifejezéseket, belátta, hogy ezek nélkül is „van élet”.
Felnőtt fiam egyszer előttem káromkodta el magát. Azonnal észrevette elszólását, s rögvest rám nézett. Mivel én soha nem szoktam „káromkodni”, várta a reakciómat.
– Igen, hallottam. De hiszen Te már felnőtt ember vagy, tudod, mit teszel, mit mondasz. Úgy beszélsz, ahogy akarsz – én mindenesetre más színvonalon is el tudom mondani, amit akarok... (Ennyi volt a válaszom; egyébként azóta nem hallottam őt káromkodni!)
Mindez azért jutott eszembe, mert az újságba írók és az azokat nyilvánosságra hozók (vigyázat: ezek nem „újságírók”, mert ők régebben komoly szellemi-kulturális színvonalat képviseltek!) egyre elviselhetetlenebb primitívségbe süllyednek. Gyakran mondják, hogy a mocskos beszédnek a szépirodalmi művekben, a színpadon „dramaturgiai funkciója” van, valójában ez jelenti az „igazi életet”.
Lehet, hogy ez is része az életnek, de tegyük hozzá, hogy csak „bizonyos” életnek, s aki csak ezt látja, csak ezt tudja megírni, annak nem kell tollat adni a kezébe, mert az nem író (vö. „...a költő sose lódít: az igazat mondd, ne csak a valódit...” József Attila: Thomas Mann üdvözlése), és előttem a leírása sem irodalom, legfeljebb iroda-lom.
Csak nehogy Terentiussal (Publius Terentius Afer, Kr. e. 195 vagy 185–160) jöjjenek nekem: „Homo sum, humani nihil a me alienum puto” (Ember vagyok, semmi sem idegen tőlem, ami emberi), mert most nem erről van szó! – Én is értem a magyar szavakat, akkor is, ha nem használom mindegyiket lépten-nyomon, pláne, ha semmi értelme...
Van egy szó [vagina lat, orv hüvely (női nemi szerv)], amelyet a magyar nyelvben egy négybetűs szóval „szoktak” kifejezni: „p*a”.
Nos, ez a szó is terjed napjainkban – írásban is, az általam most alkalmazott „rövidítés” nélkül.
Ordító cím adta hírül a minap: „A híres p*ás festmény alatt mutogatta a p*áját egy luxemburgi művész”. – Eléggé „kifejező” ez a szöveg, főképpen, ha azt is tudjuk, hogy a képet Jean Desire Gustave Courbet (1819–1877) festette „A világ eredete” címmel, s amely ma is a párizsi Musée d’Orsay-ben látható. – Ja, vagy így jobban értik, miről van szó?
A másik cím is felkelti a jámbor olvasó figyelmét: „Most pedig eljött az ideje, hogy végre beszéljünk a bálnap*áról”. – Igazi „felütéssel” kezdődik, íme (ez már „tételmondatnak” is megfelel): „Ha azt gondolta, hogy a bálnap*a tanulmányozása könnyű, hát nagyot tévedett!”
No, persze, ha a szerző (az előbb idézett szótári alak alapján) a bálnát nőnek tekinti, én akkor sem kívánok neki feleségnek egy szép, kék bálnát!
Vagy tán azt érdemelne, amiért ilyen borzasztóan bátor és szörnyen modern!
