A szegedi, Széchenyi-téri SPAR-boltban akartam venni egy üveg jó bort, hogy László névnapon ajándékba adhassam.
A pénztárosnő elvette tőlem a véltelárat, s nyomban a következő vevő árujáért nyúlt, engem faképnél hagyott.
– Legyen szíves betekerni egy papírba, ne így, „mezítláb” vigyem végig a városon! – kértem illendően a nőtől.
– Mi ezt nem csomagoljuk! – mordult vissza a kasszírsa.
– Nem díszcsomagolást, csak egy darab papírt kértem, azt sem kapok rá?
– Már mondtam, hogy nem csomagolunk – vakkantott megint.
– Akkor nem kell a boruk, adja vissza a pénzemet! Hiba volt ide jönnöm, máskor nem követek el ekkora hibát!
Szólt valakinek, az „lassítva” odavánszorgott, elkérte a blokkot, majd elvonult. Pár perc múlva kértem a pénztárost, sürgesse a munkatársát, mert sietek máshová bort venni, ahol kereskedők vannak, nem unott, alkalmatlan „eladók”.
Erre lassan előcsoszogott az adminisztrátor, két papírlapot szorongatva, s kérte nevemet, lakcímemet.
– Ahhoz magának semmi köze, de írja: Kun Béla, Marx utca 56.
Rögzítette, én aláírtam, majd a pénzt zsebrevágva otthagytam az egész bagázst.
Igen, haragudtam rájuk.
Annál is inkább, mert eszembe jutott egyik „ünnepi” élményem.
Sok évvel ezelőtt Finnországban jártam. December közepén történt, éppen ideje volt a család apróbb tagjainak karácsonyi ajándékokat beszerezni. Inkább csak afféle „szóró” tárgyakat (matchbox, baba, kifestő és más hasonló mütyürök), amit szinte osztogatni lehet.
Szinte meghatódtam, amikor megláttam, hogy mindegyiket külön, karácsonyi díszítésű színes papírba csomagolták és vékony, piros szalagocskával átkötötték. Így kaptam vagy 15-20, átlagosan egy nagyobb gyufásdoboz vagy szappantartó nagyságú, csodálatos díszdoboz-gyűjteményt. Büszkén raktam böröndömbe valamennyit, gondosan közéjük fektetve az áruházi blokkot is, hogy ha a repülőtéren érdeklődnek, bizonyíthassam békés szándékaimat (fém játékpisztolyt szándékosan nem vettem, nehogy a börönd átvilágításakor félreértést okozzon).
Ajándék-kollekcióm a röptéren senkit nem érdekelt, annál nagyobb gondot jelentett nekem itthon.
Mivel mindegyik ajándék egyforma tündéri szépséggel és finomsággal volt becsomagolva, lehetetlenné tette a megkülönböztetésüket: fogalmam sem volt, melyikben mi rejlik. Nem akartam a kicsi lányoknak autót, a fiúknak meg babát adni (megjegyzem, akkor még nem ismerték a ma divatos és mérhetetlenül elmebeteg „gender”-őrületet, hogy az emberek csak felnőtt korukban döntik el, milyen neműek lesznek...)
Szégyen, nem szégyen, a csoda-ajándékokat le kellett vetkőztetnem, s némiképp „átöltöztetve” adnom a gyerekeknek. – Persze, ők így is örültek mindegyiknek.
A bejegyzés elején emlegetett borosüveggel ilyesmi nem fordulhatott volna elő, s megfogadtam, nem is kockáztatok ilyet soha többé abban a boltban.
Ahol ennyire bután SPAR-olnak, oda nem szabad be se menni!
