Hurrá! Éljen! Győzött az igazság! – lett volna kedvem efféléket rikkantgatni, amikor olvastam az örömhírt: „Döntött a Kúria, mégis bejegyezhető a Magyar Kétfarkú Kutya Párt”. (A párt a továbbiakban: MKKP.)
Ámde mégsem volt! – Az a nagyon rossz érzésem támadt ugyanis, hogy ami itt történt, az nem „igazságszolgáltatás”, hanem legfeljebb egy szánalmas „jogszolgáltatás”, amit jobb lenne mielőbb elfelejteni.
A Kúria már „harmadfokon” hozta a döntését.
Az első fokon eljárt Fővárosi Törvényszék azzal utasította el a párt nyilvántartásba vétel iránti kérelmét, hogy a „Kétfarkú Kutya” elnevezésből nem lehet következtetni a párt tényleges tevékenységére, nem társítható a közhatalomban részvételre törekvő politikai intézménnyel, a honlapjuk is viccpártként említi a szervezetet, progjamjuk is a pártként való működés komolytalan voltára utal.
Fellebbezésükben arra hivatkoznak, hogy a politikával szembeni maró gúny alkalmazása, a közhatalom előtt görbe tükör állítása, de akár az „antipolitika”, a hivatásos politikusokkal szemben a civil résztvétel ideáljának képviselete mindaddig alkotmányos védelem alatt áll, amíg az Alaptörvény által szabott tilalmakat nem sérti…, közismert jelképeivel, nyilvánvalóan megvalósíthatatlan igéreteivel a hagyományos politikai elit viselkedését az abszurditás eszközével kívánja bemutatni, ez pedig nem ellenkezik sem az Alaptörvény, sem a párttörvény rendelkezéseivel. Hangsúlyozták, hogy a „kétfarkú kutya” kifejezés használata egy angol szólásból ered („as happy as a dog with two tails” vagyis olyan boldog, mint a kutya, aminek két farka van), és ez az utalás egyben a párt célját, vagyis a boldogság elérését is megjelöli.
A másodfokon eljárt Fővárosi Ítélőtábla elutasította a fellebbezést, kimondva, hogy a „kétfarkú kutya párt” elnevezés hétköznapi használata általános erkölcsi felfogással ellentétes, méltatlan képzettársításra ad alkalmat, valamint egyértelmű követelmény a pártokkal szemben, hogy valós és tényleges szándéka legyen a politikai életben való állampolgári részvétel szervezeti kereteinek nyújtása, és a választásokon minél magasabb támogatottság elérésével az állampolgárok képviselete a politikai hatalomban, és ha elsődlegesen csak az alapítók humorérzékét és a többi rivális párt kritikáját jeleníti csak meg, alkalmatlanná válik a pártként történő nyilvántartásba vételre.
A Kúria kifejtette, hogy a bíróságnak a bejegyzésnél szigorú világnézeti semlegességet kell tanúsítania, és lehetőleg tartózkodnia kell az előzetes minősítéstől. Ha egy párt deklarált céljai nem ellentétesek az egyesülési jog alapelveivel és az Alaptörvényben rögzített alapvető elvekkel, továbbá belső szabályai kielégítik a jogszabályi követelményeket, a bejegyzést nem lehet megtagadni. Majd a választópolgárok jogosultak érdemben megítélni, hogy a párt céljaival, programjával, módszereivel mennyiben azonosulnak, ezért a jogerős végzést hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróságot pedig új eljárásra és új határozat hozatalára utasította.
Úgy vélem, a Kúria ez ügyben tartalmilag igen súlyosan tévedett, ráadásul hagyta magát (és általa az igazságszolgáltatást egészében) „lóvá tenni”.
Úgy vélem, az Ítélőtábla indokai voltak a pontosak; egy párt célját, funkcióját érdemben is figyelembe vevők. (Az MKKP ennek semmilyen vonatkozásban nem felel meg.) Ráadásul, ha egy „vicces” társaság jelen akar lenni a sajtóban, a közéletben, akkor a Kúria által is említett egyesülési jog alapján létrehozhat szervezetet, csak az formailag ne párt legyen, mert az más tartalommal már foglalt. Egy párt célja nem önmaga szórakoztatása, hanem törekvés arra, hogy programja alapján képviselőt küldjön az Országgyűlésbe. Döntésével a Kúria még tovább csökkentette a politikai pártok manapság amúgy sem magas elismertségi szintjét…
Nem jó az, ha az állami szervek nem tudnak védekezni az őket „lóvá tenni” akarók ellen. Az ügyészség jogosult (volt?) érdemi elbírálás nélkül elutasítani a „notórius panaszkodók” sűrűn ismétlődő beadványait.
Az az eset is ismert, hogy valaki 2012 októberében 162 darab aláírásgyűjtő ív mintapéldányát nyújtotta be az Országos Választási Bizottsághoz [ma Nemzeti Választási Bizottság] hitelesítés céljából.(„Legközelebb 1000 db kérdést adok be, elutasítás esetén!” – fenyegette meg a testületet.) – Az OVB ezt en block elutasította, arra hivatkozva, hogy abeadványozó magatartása a jóhiszemű és rendeltetésszerű joggyakorlás elvébe ütközik („közjogi értelemben nem tekinthető rendeltetésszerű joggyakorlásnak az olyan kezdeményezői magatartás, amely ugyanabban a tárgykörben egymást rövid időszakon belül követő újabb és újabb népszavazásra bocsátandó kérdések hitelesítésére irányul” – vö. az előbb említett „notórius panaszkodóval”). Fontos hozzátenni, hogy az Alkotmánybíróság a 28/2012. (V. 25.) AB határozatában az Országos Választási Bizottság határozatát helybenhagyta.
Nem helyes, ha valamiféle „túlhajszolt álliberalizmus” miatt szakmailag hibás, a köznapi felfogás szerint pedig érthetetlen állami döntések születnek. Ráadásul olyankor, amikor a bíróságok is folyamatos túlterheltségre panaszkodnak, néhány „sajátos gondolkodású” polgártársunk zavaros értelmetlenségekkel bombázza az ilyenek elleni védekezésre alig képes szerveket, a legfelsőbb szintű döntnökök pedig aztán olyan „igazságot” szolgáltatnak, hogy „a fal adja a másikat”.
Miért köteles az Alkotmánybíróság komolyan foglalkozni az „Egyetért-e Ön azzal, hogy vendéglátó üzletek vendégeinek a sörért ne kelljen fizetniük?”- [vö. 573/2006. (XI. 22.) OVB hat.] vagy éppen az „Egyetért-e azzal, hogy Győzike legyen az oktatási és kulturális miniszter?”-típusú, szerfölött buta kérdésekkel [vö. 2008. (I. 22.) OVB hat.]?
Hajdan legendák szóltak az „igazságos” királyról, a „bölcs” bíróról (bölcs kádiról), aki képes volt olykor olyan megoldást találni valamely helyzetre, amely még a törvények előírásainál is jobb, elfogadottabb, sőt, szellemesebb lezárását jelentette az adott ügynek, s ezért nem a „magasabb szervek” rosszallását, hanem – a késői utókort is beleértve – mindenki elismerését váltotta ki.
Félő, hogy a mostani határozatok közül nem sok minősül majd ilyen „bölcs” döntésnek!
