Hajdanában, amikor még az egyetemekre történő fölvételhez szóbeli vizsga is kellett, a már diplomával rendelkezők számára nem kifejezett vizsgát, hanem ún. „felvételi elbeszélgetést” írtak elő a jogszabályok. Ezeken nem volt szabad a középiskolai tananyagban szereplő, pl. irodalmi-történelmi kérdéseket föltenni, hanem más módon kellett meggyőződni a jelölt alkalmasságáról.
Egyszer egy erdőmérnöki diplomával rendelkező ember jött „elbeszélgetni”; én voltam az egyik kérdező.
– Kérem, figyeljen! Elmondok egy mondatot, s utána várom az Ön megjegyzését. – Az illető bólintott, én következtem.
– Tavaly március 15-én délután a sűrű fenyveserdőből frissen szedett nagy csokor katánggal leptem meg kedves barátnőmet. – Vártam, mit mond a „fölvételiző”.
– Két megjegyzésem van: a sűrű fenyveserdőben általában nincs aljnövényzet, másrészt a katáng tipikusan június közepe után kezd virágozni, nem márciusban.
Válasza hibátlan volt, ezután másról kezdtünk beszélgetni. Kiderült, hogy egy nagy állami gazdaság tehenészetében dolgozik (akkor még volt ilyen!), valamilyen szakmai vezető.
– Ez esetben Ön bizonyára tudja, miért van a zacskós tejre az írva, hogy „reggeli ital”, miért nem az, hogy „tej”.
Az illető elmosolyodott.
– Nos, azért, mert azt tilos ráírni. Olyan sok összetevőt vontak ki belőle, és helyettesítették mesterséges adalékkal, hogy az már ténylegesen nem is tej. Ezért adják sokkal olcsóbban. Tessék megnézni: az igazi tehéntej állás közben megsavanyodik és aludttej lesz belőle, a „reggeli italból” soha nem lesz aludttej, az csupán élvezhetetlenül megkeseredik!
Mindez sok-sok éve történt, a minap mégis eszembe jutott ez a beszélgetés.
Tejfölt akartam venni. Fölkerekedtem, s elindultam a boltba.
– Nagyobb poharas tejfölt kérek. – Az eladó hölgy fölmutatott a nagy hűtőszekrény fölső polcára. – Ilyenre gondol?
– Föltétlenül – gondoltam magamban, de csak annyit mondtam: igen.
Fölnyúlt, levett egyet és a pultra tette, én pedig fizettem. Fölkaptam az árut és hazaindultam a szerzeménnyel.
Már messze voltam a bolttól, amikor némi meglepetés ért.
Korábban már fölfigyeltem arra, hogy a „tejfölös” poháron nem ez a fölirat szerepel, hanem az, hogy „frisssföl” (sic!).
– Ez nyilván nem tejföl, mert akkor az lenne ráírva – gondoltam, de fölrémlett bennem az egykori fölvételi beszélgetés, s beláttam: itt bizony fölültetik a kedves vevőt...
Nem sokkal később újabb ötlet bukkant föl. Hogy a gyanútlan vásárlónak kevésbé legyen föltűnő, a pohárra azt írták: „farmföl”.
Ez nem becsületes dolog – dohogtam magamban – ezzel a hasonló hangzással megtévesztik a gyanútlan és kevésbé figyelmes vevőt. Aki ezt kitalálta, megérdemelné, hogy föl-... – de itt már a gondolattól is megriadtam.
S hogy a minap mi bosszantott föl kissé?
A pohár oldalán és tetején az virított: „kannaföl”...
Ez most fölülmúlhatatlan, vagy inkább fölöttébb alulmúlhatatlan?
