A kirúgott gyárigazgató átad az utódjának három borítékot azzal a tanáccsal, hogy ha nagy baj van a cégnél, nyissa ki az elsőt; ha nem múlik a baj, akkor a másodikat; de ha ez sem oldja meg a gondokat, akkor a harmadikat...
Közeledett a csőd, kinyitotta az elsőt, ez állt benne: „Kenj mindent rám!”
A helyzet tovább romlott, kinyitotta a másodikat, ezt olvasta: „Szervezd át a vállalatot!”
Mivel ez sem segített, elővette a harmadik borítékot, s íme a tanács: „Végy három borítékot...!”
Igen, ez a régi vicc jutott eszembe október 12-én, amikor kiléptem a szavazóhelyiség ajtaján.
Háromszor is választottunk 2014-ben. Én haza is hoztam mindhárom borítékot, amit a szavazatszámláló bizottság tagjai adtak kezembe, amikor megjelentem előttük, hogy éljek választójogommal. Sajnáltam bedobni őket az urnába, mert egyrészt szép fehérek voltak, másrészt sose lehet tudni, mikor lesz szükség ilyen közepes borítékra...
Ha valaki rosszat gondol, és azt hiszi, hogy elloptam az állam tulajdonát képező, a több milliárd forintot kitevő választási költségből beszerzett „szavazási kelléket”, az súlyosan téved. Nem loptam, hanem a bizottság néma egyetértése, mondhatnám: asszisztálása közepette vonultam ki a szavazóhelyiségből, friss zsákmányomat jól láthatóan szemmagasságba emelve.
Titokban, a lelkem legmélyén vártam valamiféle reakciót az ott ülők részéről, de azt még jobban reméltem, hogy semmi ilyesmi nem történik...
Korábban úgy szólt a választási eljárásról szóló (már nem hatályos) 1997. évi C. (vigyázat, nem „cé”, hanem „századik”, mert a törvények sorszámát jogunkban római számmal jelölik!) törvény 70. § (1) bekezdése, hogy „A választópolgár a szavazólapot borítékba teszi, és a szavazatszámláló bizottság előtt urnába helyezi”.
A helyébe lépő (és ma hatályos) 2013. évi XXXVI. tv. eredeti javaslata (T/8405) is hasonlóan rendelkezett: „A választópolgár a szavazólapot borítékba helyezi és az urnába dobja”, sőt, azt is hozzátette: „Érvénytelen a szavazólap, amely nincs borítékba helyezve...”
Az Alkotmányügyi Bizottság javaslata alapján került a végleges szövegbe, hogy„182. §(1) A választópolgár a szavazólapot borítékba helyezheti és az urnába dobja”. – Ugye, világos? Nem kötelező a szavazólapot borítékba tenni (de lehet!), nem is minősül érvénytelennek az a szavazólap, amelyet boríték nélkül dobnak az urnába (vagy amely később, akár az urnából történő kiborítás során kicsúszik a borítékból), ugyanakkor a boríték átadása a választópolgár részére továbbra is kötelező.
Tegyük hozzá: ez utóbbi teljesen fölösleges! A több millió boríték használata nem csupán növeli a választások (és népszavazások) egyébként is igen magas költségeit, de ez teszi lehetővé az ún. „láncszavazás” elindítását, amelynek az a lényege, hogy az egyik választójogosult („az első láncszem”) a fülkében zsebre vágja a kitöltetlen szavazólapot és az urnába csak az üres borítékot dobja be. A szavazólapot ezután előre meghatározott helyen leadja, ahol megkapja érte az ígért jutalmat (pl. pálinkát, pénzt stb.). A „szervezők” kitöltik a lapot, átadják a következő „választónak”, aki a szavazófülkében ezt teszi a borítékba (amit urnába dob), és a kapott üres szavazólapot viszi ki … s folytatódik a „lánc”. – Ez, persze, a választási csalás egyik fajtája: „fizetnek” azért, hogy valaki lemondjon a saját akarata szerinti szavazás lehetőségéről, s ezáltal meghamisítja a választók valódi akaratának kifejeződését. A boríték elhagyása megakadályozhatná a láncszavazást, ugyanakkor a szavazás titkossága sem sérülne, hiszen a szavazólapok összehajtása nem tenné láthatóvá a rajta szereplő szavazatot (különösen átlátszatlan falú urna esetén…).
Mivel semmilyen jogszabály nem rendelkezik a szavazó által nem használt boríték „sorsáról” (nem tiltja annak elvitelét sem!), de kötelező azt átadni a szavazónak, a választópolgár joggal tekintheti azt sajátjának, beleértve annak „hazavitelét” is.
Bevallom, egy kissé „rá is játszottam” az egészre. A szavazófülkéből kilépve az összehajtott szavazólapokat az egyik kezemben, az üres borítékot a másikban tartva mentem az urnához, ahol a borítékot magamtól és az urnától jól eltartva dobtam be a szavazólapokat.
Persze, senki nem kifogásolta, hogy borítékkal a kezemben távoztam. A bizottság tagjai nyilvánvalóan ismerték az újabb törvénynek ezt a nem éppen okos rendelkezését.
Nos, hát, így (el)„vettem” én is három borítékot!
