Ezzel a címmel jelent meg ma, 2015. január 8-án reggel a szegedi Délmagyarország egyik cikke, amely a párizsi rettenettel foglalkozik
Szeged, Párizs – Évtizedek óta a legvéresebb terrorcselekményt követték el Franciaországban tegnap, amikor ismeretlen fegyveresek megtámadták a Charlie Hebdo című szatirikus hetilap székházát Párizsban, és tizenkét emberrel végeztek.
Az újságíró az esetről megkérdezte Csernus Sándort, a Szegedi Tudományegyetem bölcsészprofesszorát, a Kar volt dékánját, a Párizsi Magyar Intézet korábbi, nagy tekintélyű igazgatóját:
Megdöbbentett, ami történt. A Charlie Hebdo szimbóluma a nagy pofájú, szellemes francia humornak. A szatirikus újság polgárpukkasztó, mindenkinek az ellenzéke, és nekik csak az igazság számít. [...] A Charlie Hebdo szerkesztőségét már korábban megfenyegették, de vállalták a veszélyt. Így elmondhatjuk, hogy a szatirikus lap munkatársai a sajtószabadság mártírjai.
De mortuis nil, nisi bene! – Tudjuk, hogy téves fordítás a „halottakról vagy jót, vagy semmit”, helyesen így szól: „halottakról semmit, hacsak nem jól” (ti. a holtak már nem tudnak védekezni, ha rosszul mondanak róluk valamit!).
Sajnálom a legyilkolt embereket, mert emberek voltak, de a „sajtószabadság mártírjai” minősítésen elmerengtem.
A sajtószabadság – és egyáltalán: az emberi szabadság – és a jogok a homo sapiens modern kori lényegéhez tartozik, az utóbbi századok nagy szellemi és fizikai vívmánya. Az ember megharcolt érte, kivívta és most igyekszik is megtartani ezt az értéket; ez így van rendjén, normális törekvés.
A baj azonban itt is a mértéken, a határokon, vagy még pontosabban: a korlátokon lapul.
Már a francia forradalom híres, 1789. augusztus 26-i dokumentuma (Az ember és polgár jogainak deklarációja) fontos – máig érvényes! – figyelmeztetést tartalmazott:
Negyedik cikk
A szabadság azt jelenti, hogy mindent megtehetünk, amivel más embernek kárt nem okozunk. A természetes jogok gyakorlásának tehát nincs más korlátja, mint az, hogy a társadalom többi tagja számára is biztosítani kell ugyanezeknek a jogoknak a gyakorlását. Korlátokat csak törvény állapíthat meg.
Félő, hogy a párizsi áldozatok ezeket a korlátokat hagyták figyelmen kívül, s ezzel kárt okoztak más vallás híveinek azzal, hogy rendre kifigurázták hitük legfontosabb alakjait. Mert, bizony, nem csak anyagi kárt lehet okozni...
Állítólag többször figyelmeztették is az újságírókat, hogy fejezzék be féktelen gúnyolódásukat – hasztalan. Nem vették figyelembe, hogy amin jókat lehet „röhögni”, az másokat hitükben vérig sérthet...
Az is kimaradt a számításból, hogy sérelmeket nem minden kultúrában „tárgyalásos úton” szokták megoldani... – sajnos!
Cenzúra kellene!
Mielőtt bárki fölhorkanna, gyorsan hozzáteszem, hogy nem szigorú állami tilalomra gondolok, hanem az „öncenzúrára”. Arra, hogy az újságíró maga mérlegeli, hogy morálisan meddig mehet el, anélkül, hogy másoknak (anyagi vagy erkölcsi-lelki) kárt okozna. – Igaz, ehhez az is kellene, hogy a sajtósoknak legyen erkölcsi tartása és ismerete a morálról, mert ennek híján nem működik az öncenzúra!
És, persze, némi szerénység sem ártana, másutt sem!
A napokban arról pattant ki vita a kormányzati körökben, hogy kellene-e korlátozni a gyülekezési jogot. Az Országgyűlés alelnöke (aki egyébként kitűnő, szakmailag elismert jogász) javasolná a korlátozást, a Miniszterelnökség államtitkára (aki egyébként nem jogász, de rendelkezik a hályogkovács „bátorságával”), nagy garral utasítja el a korlátozást, mondván, a már egyszer kivívott szabadságot nem szabad korlátozni!
Szólni kellene neki, hogy bizony, szabad a jogok nagy részét korlátozni, sőt, ez benne van az Alaptörvényben is, korábban az Alkotmánybíróság határozata tartalmazta (a másodéves joghallgatók pl. a „szükségesség-arányosság-teszt” néven ismernek szabályokat a korlátozással kapcsolatban).
Szólni kellene neki, hogy a „nem eléggé megfontolt” tüntetőktől nem várható el, hogy belássák: nem normális, hogy bárhol hangoskodhatnak-randalírozhatnak. Ha a miniszterelnök vagy valamelyik miniszter ellen akarnak tüntetni, akkor ne azok magánháza elé vonuljanak, mert ott magánemberek (családtagok vagy közel a szomszédok) magánéletét zavarják – értelmetlenül, sőt, jogsértő módon! (A gyülekezési jog szabályozásának egyéb anomáliáiról most ne essék szó!)
De talán már nagyon is eltértünk a ma reggeli újsághírtől...
Nem akartam pálcát törni fölöttük; valóban sajnálom a párizsi áldozatokat; nyugodjanak békében!