Mindenki ismeri a farkast kiáltó pásztor meséjét. Arról szól, hogy a juhait őrző pásztor nagyon unta magát a nyáj mellett, amikor támadt egy ötlete, s elkezdett kiabálni: „Segítség, jön a farkas!”

Meghallván ezt az emberek, rohantak megvédeni a juhokat, mire a pásztor kinevette őket, hogy milyen könnyen beugrottak a tréfájának.

Pár nap múlva megismétlődött az eset, a pásztor megint a hasát fogta a kacagástól.

Hamarosan aztán tényleg jött a farkas! A „tréfás” pásztor most már rémülten ordítozott, kétségbeesett kiáltozására azonban az emberek csak legyintettek, senki sem akart újból nevetséges áldozata lenni a korábbi buta tréfának – nem szaladtak segíteni, így a farkas széttépte a juhokat.

Az utóbbi időben óhatatlanul is gyakran eszembe jut ez a tanmese.

Többször írtam már blogbejegyzést is a politikai-közéleti szóhasználat, stílus alpári jellegéről, szinte elviselhetetlen színvonal(talanság)áról. A derék „közszereplők” akut „szómenés”-fertőzésben szenvednek. Állandóan nyilatkozni akarnak, mindennel kapcsolatban azonnal véleményt mondanak, mindenre „lőnek, ami mozog”. Az ellenzékben lévők azt hiszik, akkor igazolják létüket, ha mindig hallatják hangjukat. Vannak felkapott, divatos „hangszórók”, akik lépten-nyomon sértő-durván bírálnak mindenkit és mindent.

Igen, az ellenzéknek az a dolga, hogy bírálja a kormányzat intézkedéseit, s ezzel késztesse jobb döntésekre a hatalom aktuális gyakorlóit.

Ámde „sok beszédnek sok az alja”! – Ez viszont azt jelenti, hogy az állandó nyilatkozatban szükségképpen sok az értéktelen, fölösleges elem is, ami fárasztja, fokozatosan érzéketlenné teszi a hallgatót az illető megnyilvánulásaira, és lassan bekövetkezik, hogy érdektelenné válik minden mondandója...

Nem az ellenzéket kívánom bírálni, nem is bölcs tanácsokat kívánok osztogatni senkinek, megjegyzéseimet csupán mások számára is hozzáférhetővé teszem, anélkül, hogy túl sok jelentőséget tulajdonítanék nekik.

A minap egy „unalomig ismert” nyilatkozó fejtette ki alig létező pártjának véleményét valamiről. Most is a szokásos hangnemben beszélt („követeljük”, „nem engedjük”, „tolvajok” stb.), de mondanivalójának tartalma ezúttal figyelemre is különösen méltó lehetett volna. A kormányzat olyan tévedéséről beszélt, amelyet mindenki érzékelhetett, s erről szóló értékelésével mindenki egyetérthetett volna. Elemzése, érvelése számomra meggyőző, hibátlan volt, csakhogy...

Az volt az érzésem, hogy állandó, indokolatlan durváskodása és a gyakori alpári stílusa kioltotta szavai értelmét, azok tartalmára kevesebb figyelem fordult. Magam is sajnáltam, hogy talán azok is immunissá váltak vele szemben, akiknek hasznos lehetett volna, ha megfelelő súllyal értékelik véleményét.

Persze, az ellenzék nem kormányoz. Ha pedig még csendben is marad, akkor pillanatok alatt el is felejtik az emberek, és újból ismertté válni jóval nehezebb, mint a jelenlétet fenntartani.

Nagy kár, hogy aki gyakran kiált farkast, s már akkor sem veszik komolyan, ha az ordas valóban a „kert alatt jár”...

De hát van sok ilyen pásztor, és ráadásul a farkasok sem sietnek őket lebeszélni otromba „tréfájukról”, a saját maguknak is káros, fölösleges kiabálásaikról!