Talán már az idősebbek is csak halványan emlékeznek, hogy hajdan a magyar országos rádió-főadó még másképpen működött.
Akkor még úgy szólalt meg, hogy „Kossuth Rádió, Budapest”. Igen, szépen hozzámondta, hogy „Budapest”, pedig régebben még nem volt minden településnek, vagy utcácskának külön rádióállomása. – Most ilyet nem tesznek hozzá, de olyat pl., hogy „A szavak ereje”, hozzáfűzik. Ennek én módfelett örülök, mert ha elmaradna, nekem a „Kossuth Rádió” hallatán tüstént az jutna eszembe, hogy nem a szavak, hanem a távoli Florida partjainál úszó Oasis of the Seas nevű óriáshajó sípjának vagy matrózának az „ereje” akkora, hogy idáig hallatszik...
Az is jó, hogy ha valaki beszédhibát akar hallani, nem kell az éterben hosszasan keresgélni, netán türelmetlenül várakozni, hátha elkap egyet. Ha szerencséje van, hamarosan következik az időjárás-jelentés, és abban tobzódhat a bántóan hadaró hölgy rettenetes mondataiban. (A nevét nem írom ide, mert nem az a lényeg...) Képtelen értelmesen kimondani pl. hogy főút, vagy teherautó, helyettük „fút” és „terató” hangzik el. – Ha már nincs „mikrofon-bizottság”, amely annak idején vigyázott a szép beszédre, a helyes kiejtésre, és a rádió közelébe sem engedte az ilyeneket, legalább szólna valaki az illetőnek: adjon egy kicsit magára, legyen igényesebb, ha meg alkalmatlan, ne szólaljon meg a nyilvánosság előtt!
Régebben ismert volt a „szünetjel” is. Ez a „Kossuth Lajos azt üzente” versszakainak utolsó sora (refrénje): „Éljen a magyar szabadság, éljen a Haza!” dallama kellemes, hangszeres előadásban. – A szünetjelnek is megvolt a maga fontos szerepe. Ha pontos időjelzés vagy másik műsorszám következett és még volt hátra néhány másodperc, akkor nem buta reklámok hangzottak el, hanem jött a szép szünetjel. Ez a rádió műsorait nyugodttá, kiszámíthatóvá tette. Ismerek olyan idősödő embert, aki régebben mindig úgy ült le reggelizni, hogy amikor hallotta a szünetjelet, helyet foglalt, s amikor fölhangzott a „Pontos időjelzést adunk: hét óra harminc perc következik”, már a helyén volt, s a sípjelekre kezdte az evést, evés közben pedig hallgatta a híreket. – Ez nála kedves kis „szertartás” volt, a családja is elnéző kedvességgel mosolygott az ártatlan „hóborton”.
Persze, ha akar az illető, most is reggelizhet pontban fél nyolckor – a Kossuth Rádiónak ehhez viszont már semmi köze! A médiaszakosok nem is értik, mi történik a világban, ők a tapasztalatlan ürességükkel nem fogják föl, miféle rendet keresnek az élhetetlen hallgatók a műsorban, miért fordulnak el a Rádiótól, amikor olyan „lazán csinálják a dolgukat”... Miért pont tőlük várják, hogy apróságokra figyeljenek...?
„Másfél perc múlva fél nyolc, rövid híreket mondunk” – hallatszik mindig a hasonló szöveg. Tessék megfigyelni: a „fél perc” naponta rengetegszer elhangzik! – Mi az, hogy „fél perc”? A műsor „pörgése” során nem kell pontos időjelzés másodpercet jelző sípolással, egyébként pedig értelmetlen félperceket bemondani, mintha ezt bárki is figyelné... Ezt a fajta fontoskodást csak a tudatlan rádiós hiszi közönség-szolgálatnak, valójában káros alakoskodás...
Tudom, hogy manapság divat a közszolgálati médiumokat szidni. (Vigyázat! Nem médiákat, mert a média már többesszám!) – Én most nem akartam beállni a szidalmazók kórusába, hanem azért írtam az előbbieket, hogy kevesebb ok legyen a rosszat mondásra.
Mert ha nem elég okosak a műsorvezetők, főképpen reggelenként, amikor meg kellene alapozni a nap hangulatát, akkor hiába mondják a „Kossuth Rádió” után azt is, hogy „Otthon a világban”, az egyszerű hallgató sajnálkozni kezd, hogy ide süllyedt a hajdan elviselhető adás és kikapcsolja a számára hallgathatatlan lármát...
Ha meg a „közszolgálati” rádió ilyen semmiségekre nem figyel, elveszíti az idősebb hallgatóit is, mert a fiatalabb korosztály már nem erre kíváncsi, hiszen van mellette megszámlalhatatlan „kereskedelmi” adó, amelytől fölösleges lenne bármi hasonlót is elvárni...
