„Álmomban két macska voltam és játszottam egymással” – mondta Karinthy Frigyes (1887–1938), a magyar irodalom egyik óriása, aki a „humorban nem ismert tréfát”.
„A filmben saját ikertestvérem is voltam és harcoltam egymással” – mondhatta Kabos László (1923–2004) színész, komikus, aki a címben említett filmben saját ikertestvérét is játszotta.
„Szürke kis veréb” – mondták Edith Piafra (azaz „Veréb” Editre, 1915–1963) a francia sanzon különleges hangú, ám megjelenésében inkább alig észrevehető „alacsony nagyságára”.
„Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok” – mondják, ha valaki szükséget szenved és kap bármi kis segítséget is...
Az említett idézetek mindegyike a veréb kicsiségére, jelentéktelenségére utal, jóllehet vannak tőle kisebb madarak is, de senki sem hivatkozik pl. a kolibri piciny voltára...
Ez a szürke kicsi lény a napokban mégis megdobogtatta-megmelengette a szívemet-lelkemet.
Nem vagyok bigott, harcos természetvédő: nem verem földhöz magamat az örömtől, ha azt látom, hogy valaki eteti a galambokat, nem rántok kardot mérhetetlenül primitív dölyffel, vagy ál-dühvel az „állatok jogainak védelmében” – inkább afféle csendes természetbarátként gyönyörködöm a körülöttem élő-nyüzsgő világban.
Hajdanán nagyon sok veréb élt környezetünkben. Főképpen gyakran lehetett látni ott, ahol lovak is jártak, azaz a falvak igavonói, vagy a városok konflisai nyomában.
Aranyosak voltak! Hangosan csiripeltek, pöröltek, veszekedtek egy-egy morzsáért vagy magocskáért; nem lépkedtek büszke méltósággal, mint a kakasok vagy a pávák, hanem igen murisan ugra-bugráltak, mint akiknek „elmentek otthonról”.
Kártékonyak voltak, irtani kellett őket! – Mi is eleget tettünk gyerekként a parancsnak: gumipuskával (van, aki csúzlinak ejti) lőttük-lövöldöztük, hogy a macskák is örüljenek a friss veréb-pecsenyének... (Hallottam valamikor, hogy a kínaiak bebizonyították, hogy dobszóval is lehet verebet fogni: rengeteg embert állítottak a folyók és tavak mellé, s a dobszótól megriadt madárkák a repüléstől elfáradva-kimerülve nem juthattak vízhez, szomjan halva hullottak az ujjongó dobosok lábai elé.)
Nem hiszem, hogy a gyerekek szorgoskodása okozta itthon, de pár évvel ezelőtt a verebek egyszer csak eltűntek: nem láthattuk ugrálásukat, nem hallhattuk csiripelésüket – nélkülük valahogy üresebb lett a természet.
Azt mondják, a fecskék ritkulásának az is az egyik oka, hogy nem találnak elég sarat a megfelelő fészek-építéshez. A természetes földfelület egyre nagyobb részét betonozzák le a lakott településeken, ahol a fecskék fészket raknának, másrészt a szárazabbá váló időjárás miatt sincs elegendő sár, ami erősebbé tenné, összetartaná lakhelyüket, ami aztán leesik és elpusztulnak a tojások vagy a fiókák. – A verebek inkább fűszálakból, pihetollaikból építik fészkeiket, nekik van bőven anyag, ez sem lehetett oka az eltűnésüknek.
Aztán védetté nyilvánították őket! Lehet, hogy korábban kellett volna?
A közelmúltban mégis az dobogtatta meg a szívemet, hogy ismét láttam az utcán verebeket. A troli-megállóban cikáztak-pattogtak a járdán, csipegették az apró ennivalóikat. (Ahol korábban galambok sétáltak és kerestek élelmet...)
Megvallom, jó volt ismét látni a korábbi, cserfes kis szomszédainkat. Most, amikor gyakran szólnak hírek arról, hogy hol, milyen fajok vannak kihalásra ítélve, vagy már benne is vannak e szomorú folyamatban, jó ennek az ellenkezőjével is szembesülni, ha ritkán is!
Remélem, a nyári hónapokban, távol a nagyváros sűrű beton-építményeitől, még gyakrabban láthatok „szürke kis verebeket”... (ha nem is az udvaromban, mert ott feketerigók tanyáznak – nem kisebb örömömre)!
Vagy talán tessék jobban megnézni: ezek a kicsi madárkák már nem is olyan szürkék!
