- Sok évvel ezelőtt, amikor nálunk is kezdődött a „direktmarketing”, azaz a kereskedelemben nem kapható termékeket az egyes emberek lakásába szervezett összejöveteleken ismertették, ajánlották és keresték a terjesztőit, én is részt vettem egy ilyenen.
Egy szürke veréb benyomású, elvirágzott hölgy beszélt arról, milyen rövid időn belül lehet mesés gazdagságra szert tennie annak, aki bekapcsolódik az eladásba és gyűjti „maga alá” az újabb terjesztőket piramisszerűen. A nem éppen kellemes érzést a nő kinyúlt-lógó kardigánja és ápolatlan benyomást keltő „frizurája” idézte elő… – Szó nélkül hagytam ott a társaságot, és csak utólag jöttem rá, hogy ez valószínűleg azért történt, mert hiteltelen volt, hogy a meggazdagodási lehetőségről egy eléggé „szakadt-kopott” öltözetű ember akart meggyőzni…
„Minden előadását pontosan és fölkészülten tartsa meg, ezekre öltözzön föl rendesen, kössön nyakkendőt; ezzel is tisztelje meg a hallgatóit!” – mondta a tanszékvezető professzorom az egyetemen a legelső munkanapom reggelén. Azóta is mindig kötök nyakkendőt az előadásomra, akkor is, ha ez ma már nem divat.
Ezek jutottak eszembe, amikor megjelentek a színen a „kockásingesek”.
Rettentően fölháborodtak a sajtó és a tanárok „képviselői”, amikor egy egyetemi professzor, korábbi államtitkár a napokban azt mondta, hogy „Olyan pedagógusokra van szükség, akik okosak, erkölcsösek, és ezeket az értékeket adják át a diákoknak. Ezért vagyok pipa, ha a tévében nézem, hogy borotválatlan, kócos, kockás inges tanári kar grasszál. Tudniillik egy tanár a megjelenésével is példát mutat a gyerekeknek.”
Azóta „divat” lett a tanárokkal „szolidaritást” jelentő kockás ing. Boldog-boldogtalan ölti magára, sőt, a valóban ötletes és szellemes honfitársaink még Széchenyi István mellszobrára is kockás inget húztak… Rajtam is ilyen van most, amikor itthon ezeket írom, de nem „szolidarítok” ezzel az öltözékemmel. Horgászáskor is szívesen viselem, de a munkahelyemre mindig nyakkendőben mentem és megyek.
Igaza van a korábbi államtitkárnak! Annyival kell még kiegészíteni, hogy egy tanár a megjelenésével is mutasson példát, de ne csak a gyerekeknek, hanem – mindenkinek!
- Nem állítom azt, hogy a mostani „tanárok” alulképzettek és alkalmatlanok; azt sem, hogy a társadalmi megbecsültség hiánya miatt csak az arra kevésbé alkalmasak választják ezt a foglalkozást („hivatást”?), de nem hagy nyugodni az a gyanú, hogy sokan képtelenek a tudásukkal „megnyerni” a diákjaikat és ezt a hiányt azzal remélik kompenzálni, hogy igazi modern tanár benyomását keltsék bennük a diákjaikhoz hasonló öltözködésükkel és beszédjükkel.
Minket az egyetemen magáztak az előadók, a fiatal oktatók is; mi úgy éreztük, hogy ezzel megtisztelnek bennünket és mi is „visszatiszteltük” őket.
De mit vár a „borotválatlan, kócos, kockás inges tanár”, amikor beront egy dühös, őrjöngő szülő az alvégről és „tanár” helyett egy ilyen „szakadt benyomású” alakot talál az osztályteremben? Csodálkozik, ha elkezdi püfölni a tanárt…
Azt is tudom, hogy ma még erős a hagyományokkal minden területen szakítani akaró, roppant modern vonal. Azt is tudom, hogy mára ez már nem éri azt, amit pár évtizeddel korábban még ért. Még azonban viszi a lendület, mert kínos beismerni a szánalmas tévedést.
Csakhogy a mai szülőktől a mai gyerekek még ezt tanulják, s ezt az iskola sem próbálja meg helyre tenni, korrigálni, mert a tanárok is a mai szülők nemzedékéhez tartoznak, és itt bezárult a kör.
- Mindenki fölháborodott, politikai „üldöztetést” kiabált, amiért magyarázatot kértek a közoktatás irányítói a gimnázium igazgatójától, mert a tanárok tüntetni mentek és emiatt elmaradtak az órák. – Otthagyják a gyerekeket és gyanús tüntetésre mennek? Hát akkor miért mondják, hogy számukra a gyerek, az oktatás a legfontosabb? Kizárólag a körülmények pontos ismeretének hiánya miatt nem írom, hogy ezeknek a „munkaviszonyból folyó kötelességeik szándékos megszegése” miatt fegyelmi büntetés jár! Ha netán emiatt meghosszabbodik számukra a tanév, akkor meg azért tüntetnek?
- Túlterheltek a diákok, nem tudják szabadon kibontakoztatni személyiségüket – lehet hallani olykor a nyafogó szemrehányást.
Lehet. De az nem lehet-e, hogy olyan óráik vannak, amilyenből egy is sok? Hogy erre tekintettel nem kérnek számon rajtuk komolyan semmit, nincsenek „memoriterek”, nem kell kívülről tudniuk semmit és ezért csökken riasztóan a diákok tudásszintje?
Talán még a mai szülők közül is emlékeznek néhányan olyan egykori tanárra, aki legendásan szigorú volt, de most mindenki „áldja a nevét”?
Jónéhány évvel ezelőtt keresztrejtvény megfejtéséhez olyan angol szó kellett, amelyet még az anyanyelvűeknek is szinte tilos tudniuk. Nem emlékszem pontosan, de mintha a mezei tücsök bal hátsó lábának második ízét kellett volna angol nyelven beírni. – Megkérdezem a fiamat, nemrég érettségizett – gondoltam, de ilyet miért is tudna?
Persze, azonnal rávágta…
„Honnan tudsz ilyen szavakat?” – kérdeztem.
„Tudod, nagyon utáltuk a tanárnőt, mert állandóan kérdezte a szavakat, ezért meg kellett tanulnunk, de most már egyáltalán nem haragszom rá…” – zártuk az ügyet.
- Másrészt a kormány is furcsán viselkedik…
Tárgyalni akar, de nem mindenki ül le vele egy asztalhoz, hanem csak olyan feltételekkel, hogy ha a tanárok nevében más tárgyalók is ott lehetnek.
Kik? A korábban nem létező, reggelenként újként jelentkező „érdekharcosok”? – A kormány nem ismeri az alapvető szabályokat?
A sztrájkmonopólium, azaz a sztrájk meghirdetésének kizárólagos joga a szakszervezeteké. Ezek kifejezetten szakmai, nem pedig politikai szervezetek, harcaikat kizárólag gazdasági-szociális-jóléti célokért indíthatják. Mások nem kellenek "szociális ellenjátékosnak"!
Emiatt a kormánynak a szakszervezetekkel kell tárgyalnia, nem mindenféle „hálózatok és fórumok” önjelölt „képviselőivel”, akik legitimációja, felhatalmazása hiányzik a tárgyalásokhoz.
Ha a kormányzat nem ragaszkodik tárgyalópartnerekként a szakszervezetekhez (amelyekből, persze, több is lehet), hanem mindenkit odaenged az asztalhoz, előre lehet borítékolni a sikertelenséget. Ha a felelőtlen kiabálókat a kormány a partnerek „rangjára emeli”, akkor garantáltan szétfolyik és kezelhetetlenné válik az egyébként fontos és komoly ügy.
Ha pedig valamelyik legális szakszervezet nem ül le tárgyalni, azt határozottan mellőzni kell, mert erőszakkal nem kell „megsegíteni” az ilyet; a vezetőik pedig a tagságuknak tartoznak elszámolni…
A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) nem ismeri el a sztrájkjogot politikai érdekek érvényesítésére. Ugyanezt mondja II. János Pál pápa is a Laborem excercens kezdetű (a Rerum Novarum kezdetű, XIII. Leo által 1891. május 15-én kiadott enciklikájának 90. évfordulójára 1981. szeptember 14-én kiadott) enciklikájában: „Elismerve, hogy ez legitim eszköz, hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy a sztrájk továbbra is kissé szélsőséges intézkedés. Nem szabad túlzásba vinni. Nem szabad visszaélni vele, különösen ’politikai’ célra nem lehet használni.” – Senkinek nem tűnt föl, hogy a mostani tüntetés és a meghirdetett pedagógus-sztrájk kifejezetten politikai, „kormánybuktató” jellegű és célú? Az ilyen tüntetés nem, ám az ilyen jellegű sztrájk kifejezetten tilos!
- A pedagógusok 2016. február 3-i tüntetése szintén méltatlan volt az eseményhez. Ahol ugyanaz a felszólaló „csuhás miniszterről” beszél (nem tudja szegény, hogy amit az emberi erőforrás mostani minisztere egyébként „civilként” fölvehet, az nem „csuha”); „állami semmittevőket” emleget és „hitvány kis pondróknak” minősíti politikusokat – nos, az ilyen tüntetés inkább „büntetés” még a pedagógusoknak is, bárha „szavait hangos és hosszú tapssal, sípolással, kerepléssel díjazta a hallgatóság”… – Csoda-e, ha valaki „balhézásnak” minősíti a jövő generáció oktatására-nevelésére hivatott tanárok ilyen "érdekérvényesítő" gyűléseit?
Jön a tavasz! Ha valaki meglátja majd, hogy kockás ingben ülök a tóparton, kapásra várva, ne gondolja, hogy politikai okból vettem föl…!
Azt se gondolják, hogy haragszom a tanárokra, valami bajom van velük, amiért „akaratlan ilyen fekete lett gondolatjaimnak menete” (ugyan, hány középiskolás ismerné föl, melyik versből idéztem?), mert tényleg semmi bajom velük, sőt úgy vélem, minden településen szobrot kellene állítani nekik! Igaz, munkájuk értékét mindig csak az „utókor” tudja fölmérni.
Csak legyen mit fölmérni!
