Nyelvészprofesszorok beszélgetnek, éppen arról, hogy romlik-e a nyelvünk.
A „dolgok rendje” szerint az egyik azt állítja, hogy nagyon romlik, a másik véleménye, hogy amit az emberek annak mondanak, az csak a pillanatnyi érzés-megítélés, az aktuális tendenciákat még soha nem lehetett megállítani, még kevésbé visszafordítani; nem romlik tehát, hanem „változik” a nyelvünk.
Én a „romlás-párti” mellé állok és sorolom a példáimat:
- A nyelvünk igen gazdag igekötőkben, ugye:
„abba-, agyon-, alá-, által-, át-, be-, bele-, benn-, egybe-, el-, ellen-, elő-, előre-, fel- v. föl-, félbe-, félre-, felül- v. fölül-, fenn- v. fönn-, hátra-, haza-, helyre-, hozzá-, ide-, keresztül-, ketté-, ki-, körül-, közbe-, közé-, közre-, közzé-, külön-, le-, meg-, mellé-, neki-, oda-, össze-, rá-, rajta-, széjjel-, szembe-, szerte-, szét-, tele-, tova-, tovább-, tönkre-, túl-, újjá-, újra-, utána-, végbe-, végig-, vissza- stb.”
És mi lett ezekből („tekintetes úr”)? Egyetlen egyet használnak derék ifjú honfitársaink, azt, hogy „be-”. – Ebből aztán lesznek mindenféle „őrültségek”, amelyekben, persze, nincs semmi rendszer: bealszik, beájul, begyanúsít, beaggódik, bepróbálkozik stb. (többet nem jegyeztem föl, mert magam is „besokalltam…”).
- Mai nyelvhasználatunkban nincs különbség a személyek (akik), és a tárgyak (amik) között, mindenre „akit” mondunk. „Az a párt, aki indul a választásokon”, „az a település, aki nyer a pályázaton”, „az a föld, aki hosszabb ideje belvíz alatt van”, „Törökország, aki csak zsarolja az Európai Uniót” stb. Vannak még, akik helyesen mondják, de félő, hogy egyre kevesebben…
Ekkor megszólalt egy irodalomtanár, és idézni kezdett a Toldiból:
„Hallanám dübörgő hangjait szavának,
Kit ma képzelnétek Isten haragjának.
[…]
Elhülnétek, látva rettenetes pajzsát,
És, kit a csizmáján viselt, sarkantyúját”
… majd hozzátette: „Ugye, nem gondoljátok, hogy Arany nem tudott magyarul?
Csak az a baj, hogy ha így folytatódik, előbb-utóbb kikopik nyelvünkből ez az egyébként szép és hasznos különbség, csak azért, mert érzéketlen emberek nem tudták megkülönböztetni egymástól az alapvető kategóriákat.
- Akkor nem mondtam, de itt leírok egy másik nyelvhasználati-szemléleti „furcsaságot”. – Nagyra értékelem a szellemes megjegyzéseket, élvezettel hallgatom-nézem az ötletes reklámokat, tudom, hogy a kisebb gyermekek örömmel skandálják a ritmusos sorokat.
Ámde örökre eltiltanám a reklámok környékéről is az ötletességébe „beájult” alkotót, aki szellemi paralízisben szenved, mert éppen a gyerekeket mérgezi, azzal, hogy fogalomzavart, ál-világot, butaságokat terjeszt, „eredeti újítás” képzetével. – Bár, mit lehet tudni, lehet, hogy azt hiszi, szegény, hogy a lövöldözős számítógépes játékokhoz hasonlóan minden(ki)nek több élete van, hol ember, hol tárgy, esetleg egyszerre mindegyik…
Mert mekkora ökör (állat) az a szerelő (ember), aki megállapítja, hogy „a készülékek súlyosan depressziósak” (ezek a tárgyak tehát emberek!). A másik azt állítja, hogy valamelyik ivólé „boldog gyümölcsökből készült” (esetleg depressziós tök[fej] szüleménye). Sőt, az orvosok vagy az igazságügyi orvos szakértők is nyugodtan mehetnek külföldre, mert hallottam egy tablettáról, ami a „fejfájás szakértője”.
