Nézem a foci EB meccseit, és fura érzésem támad. Gyerekkorom nagy játékai jutnak eszembe.
Mint minden fiatal fiú, én is szerettem focizni. Ezzel nem is lett volna baj, de nem láttam a pályán. Ha hozzám került a labda, elindultam vele az ellenfél kapuja felé, mondhatnám: toronyiránt, s addig szaladtam, előttem a lasztival, ameddig meg nem támadtak. Ekkor elrúgtam a futásom irányába, s ha szerencsém volt, saját játékostársam kapta, ha nem volt szerencsém, nos, akkor én kaptam … a korholást.
Elvileg én is tudtam, hogy föl kell(ene) nézni, megkeresni a saját csapattársamat és neki passzolni, én viszont nem akartam egy pillanatra sem szem elől (té)veszteni a játékszerünket nehogy elveszítsem, ezért nem néztem „soha másra”.
Játszani azonban szerettem és játszottam is sokat.
A falusi gyerekcsapatoknak is volt „taktikájuk”: megszerezni a labdát és azt az ellenfél kapujába juttatni.
Ez azzal járt, hogy mindkét csapat valamennyi „mezőnyjátékosa” (értsd: a kapusok kivételével mindenki) azt nézte, merre pattog és arra szaladt hangos kiáltásokkal. Aki legközelebb volt hozzá és elérte, az rúghatta messzebbre.
Kívülről nézve mindez olyan képet mutatott, mint amikor a seregélyek sűrű felhő benyomását keltve kavarognak a levegőben és egyszerre csapnak le az érett cseresznyére vagy a szőlőre, de ugyanez a helyzet, amikor a riadt kis szardíniákból álló tömör rajokat üldözik a delfinek vagy a bálnák…
Mit lehet látni most egy-egy EB-meccs közvetítésekor? Ugyanezt! Olykor egy-egy tizenhatoson belül huszonkét ember tömörül (ne tessék heherészni, hogy csak huszonegy, mert az ellenfél kapusa a másik kapuban álldogál, mert emitt a huszonkettedik a bíró…).
Ámde ez a mezőnyjátékra is igaz. A gyors játékot gyors, rövid passzokkal lehet elérni, ehhez pedig a másik játékos közelsége kell, az „emberfogás” viszont az ellenfél játékosát is szorosan vonzza. (Ez alól természetesen kivételek a hosszú, „tért ölelő”, és látványnak is impozáns, milliméter precízségű átívelések, amelyek látásakor csak csettinteni lehet a gyögyörűségtől…)
Ehhez még csak annyit: mi már évtizedekkel ezelőtt alkalmaztuk ezt a „seregély-taktikát” az általános iskolai osztályok közötti focimeccseken, amelyeket mostanában a profi csapatok is használnak.
Azt is elvárom a Nyájas Olvasótól, hogy ha valahol szóba hozza ezt a témát, akkor szíveskedjék „seregély-taktikát” emlegetni, és mellőzze a „szardínia-taktika” kifejezés használatát!!!
Előre is köszönöm!