Botka László, Szeged polgármestere, az MSZP miniszterelnök-jelöltje (a 2018-as választások idejére) 2017. október 2-án bejelentette: lemond a miniszterelnök-jelöltségről. Döntését azzal indokolta, hogy politikája nem kapott elég támogatást még saját pártján belül sem, ráadásul a politikai maffia behálózta az egész demokratikus ellenzéket…
A visszalépés okait számos politikus és elemző magyarázta, de egy okról nemigen esett szó, pedig talán ebből lehetne kiindulni.
Azaz, pontosabban, néhányan érintették, de nem eléggé hangsúlyosan. Lengyel László öntörvényű szereplőnek nevezte Botkát; Gyurcsány azt kifogásolta, hogy a jelölt mindig fölényeskedve, felülről beszélt mindenkivel; más arra hivatkozott, hogy nem volt tapasztalata az országos politikában stb.
Minden imént idézett vélemény találó, de nekem, „gyalogos állampolgárként” szintén van egy „kiegészítő magyarázatom”.
A civilizált államok parlamentjeinek házszabályaiban van egy igen fontos rendelkezés, az egyszerűség kedvéért én most a magyart idézem.
Az Országgyűlésről szóló 2012. évi XXXVI. törvény 2. § (2) bekezdés f) pontja szerint [A házelnök] „megnyitja és részrehajlás nélkül vezeti, majd berekeszti az üléseket; engedélyezi a felszólalásokat, ügyel a házszabályi rendelkezések betartására, kihirdeti a szavazás eredményét, és ügyel az ülések rendjére”; a (3) bekezdés a) pontja pedig azt írja elő, hogy [A házelnök] „az üléseken a tanácskozási rend fenntartása érdekében bármikor felszólalhat, de ha az ügy érdemében kíván szólni, a házelnöki teendőket köteles átadni”.
Tekintsük szakmai ártalomnak, semmint valamiféle mazochizmusnak (önsanyargatásnak), de én, ha tehetem, megnézem az országgyűlési és a szegedi közgyűlési ülésekről is az élő közvetítéseket, és bevallom, ez utóbbiakat mindig rossz érzéssel, némi szégyenkezéssel vegyes felháborodással követem.
A polgármester ugyanis valóban pökhendi módon, de főként durván civilizálatlanul vezette az üléseket. Persze, nem kell egyetérteni az ellenzéki felszólalókkal, de őket úgy ledorongolni és „kiosztani”, ahogy ezt a polgármester szokta (volt), igen visszataszító a kívülálló szemével. Ez már nem az „ülésvezetés” kategóriája, mert nem csupán az felszólalás tartalmára reagál, hanem minduntalan a kormány aktuális országos politikáját is „ócsárolja”.
Nem lehet elvitatni a polgármestertől ezt a jogot, ám ebben a minimális tisztességet el lehetne várni tőle. Az ugyanis a probléma, hogy „elnöki” pozícióból torkollja le az ellenzékieket, akiknek viszont már nem ad lehetőséget a „viszonválaszra”, tehát „övé az utolsó szó”.
… és ez így megy Botka László szegedi polgármesterségének kezdete, azaz 2002 óta…
Szögezzük le: Botka 15 éve folyamatosan „korlátlan hatalmat” gyakorol az önkormányzati testületben, nincsenek „fékek és egyensúlyok” a tevékenységében…
Természetesen ez nem lehet semmiben sem „felmentés” a számára, legfeljebb „magyarázat”, ám most talán éppen ez fordult ellene…
Miniszterelnök-jelölti fellépésének kezdete (2016 decembere) óta ugyanúgy viselkedett, mint a szegedi közgyűléseken, abban a tév-hiszemben, hogy mindig övé az utolsó szó, mindent ő határoz meg még abban a pártban (MSZP) is, amelynek van elnöke, választmányi elnöke stb., sőt, még azt is, hogy a másik párt milyen feltétel teljesítése esetén lehet az ő tárgyaló partnere.
A szegedi közgyűlésben nem kellett „tárgyalnia”, nem kellett „kompromisszumokat” keresnie és kötnie, de az országos „nagypolitikában” ő már csak „egy volt” (és nem is föltétlenül első) „az egyenlők között”. Persze, hogy minden vele nem egyező véleményben tűrhetetlen ellenállást, összeesküvést, maffia-hálózatot látott.
Lehet a lemondó döntését „bölcs” elhatározásnak minősíteni, de ez inkább kényszerű egyéni tragédia, amire nem túl bölcs tanácsadóinak elemző figyelme igazán kiterjedhetett volna…
