Naponta láthatjuk-hallhatjuk, hogy bizonyos televízió és bizonyos újság munkatársait feladatuk teljesítése közben bizonyos „magas beosztású” állami tisztségviselők (főképpen miniszterek), valamint némely „pártharcosok” és hozzájuk hasonló intelligencia-szinten álló más alakok levegőnek nézik, vagy ha szóba is állnak velük, meglehetősen pökhendi módon, olykor hisztérikusan utasítják vissza már a kérdést is, vagy küldik el távolabbi helyekre (pl. „nem értem a kérdést…”, „ezt miért kérdi?, mondja meg, miért kérdi!”„a riporter öt méternél ne jöjjön közelebb!”, „menjen innen, nem érti?”, „beengedjük magukat? … nem érdemlik meg!” és hasonlók).
Nyilván mindenki másképpen gondolja, de én úgy vagyok vele, hogy a miniszterelnök helyében könnyen hajlandó lennék még a kormányból is eltávolítani azt a minisztert, akinek képessége és tehetsége addig terjed, hogy „jól elküldi” a sisere sajtósokat, majd büszke lesajnálással tekint végig vert soraikon…
Az ilyeneket még lenézni sem érdemes, pedig az elhallgatások is lehetnének érthető, magyarázható, indokolt jelenségek, persze, a megfelelő „környezetben”. Igen, az „államrezonra” gondolok.
Ezt a kifejezést nehéz meghatározni, mert itt nem ad kielégítő választ az Idegen szavak és kifejezések szótára („raison [e: rezon] fr 1. ész, értelem, józan ész 2. ok, ésszerűség, vminek a célja”. [Bakos, Akadémiai, Bp., 1973, 709. p.]); kb. az állam alapvető lényegét, célját, fontos és mindenképpen védendő érdekét jelenti. Olyan érdeket, szempontot, amit a legbelsőbb kormányzati körök ismernek, tudnak, de ezt az ismeretet nem osztják meg másokkal, mert ez hosszabb távon káros lehetne az államra. A nagypolitika e legfelsőbb, „titokszobájának kulcsát” veszélyes lenne mindenkinek hozzáférhetővé tenni… – Gyurcsány Ferenc ex-miniszterelnök egyszer olyasmit mondott, hogy „nem hazudott, csupán nem fejtette ki a teljes igazságot…” Az akkori, konkrét esettől függetlenül kb. ez az a formula, amelyet az államrezonra hivatkozás magyarázhat. A csalás morálisan elítélendő, bűnös megnyilvánulás, ám ismeretes az ún. „kegyes csalás” (pia fraus) is, ezt már elnézhetőnek, megbocsáthatónak tekintjük.
Kb. ilyen a viszony az „elhallgatások” között is. Az államrezon szempontjai tehát még magyarázhatnák is a sajtó nyilvánosságának kizárását, ámde az említett esetekben egyáltalán nem erről a szintről van szó.
A szóban forgó piti nyilatkozat-megtagadások azonban nem csupán szánalmas kulturáltság-mércék, hanem a miniszterek mostanság „elfelejtett” jogi felelősségének kérdését is fölvethetnék. Ennek magyarázataként kommentár nélkül idézek az alkotmányból és két törvényből.
„A Magyar Köztársaságban mindenkinek joga van a szabad véleménynyilvánításra, továbbá arra, hogy a közérdekű adatokat megismerje, illetőleg terjessze” [Alkotmány 61. § (1) bek.].
„Közérdekű adat: az állami vagy helyi önkormányzati feladatot, valamint jogszabályban meghatározott egyéb közfeladatot ellátó szerv vagy személy kezelésében lévő, valamint a tevékenységére vonatkozó, a személyes adat fogalma alá nem eső, bármilyen módon vagy formában rögzített információ vagy ismeret, függetlenül kezelésének módjától, önálló vagy gyűjteményes jellegétől …
Az állami vagy helyi önkormányzati feladatot, valamint jogszabályban meghatározott egyéb közfeladatot ellátó szerv vagy személy (a továbbiakban együtt: szerv) a feladatkörébe tartozó ügyekben – így különösen az állami és önkormányzati költségvetésre és annak végrehajtására, az állami és önkormányzati vagyon kezelésére, a közpénzek felhasználására és az erre kötött szerződésekre, a piaci szereplők, a magánszervezetek és -személyek részére különleges vagy kizárólagos jogok biztosítására vonatkozóan – köteles elősegíteni és biztosítani a közvélemény pontos és gyors tájékoztatását.” [1992. évi LXIII. törvény a személyes adatok védelméről és a közérdekű adatok nyilvánosságáról 19. § (1) bek.].
„Aki a közérdekű adatok nyilvánosságáról szóló törvényi rendelkezések megszegésével … tájékoztatási kötelezettségének nem tesz eleget, … vétséget követ el, és két évig terjedő szabadságvesztéssel, közérdekű munkával vagy pénzbüntetéssel büntetendő” [1978. évi IV. törvény a Büntető Törvénykönyvről 177/B. § (1) bek.].
Milyen tiszteletet várhatnak el azok a miniszterek és más, magas beosztású állami tisztségviselők a polgároktól, akik rendszeresen tagadják meg – gyakran meglehetősen pökhendi stílusban – a sajtótól az egyébként közérdekű adatokat?
A közel 2500 évvel ezelőtt élt kínai hadvezérnek és filozófusnak, Szun-ce-nak tulajdonított mondás szerint „Ölj meg egyet és megretten tíz!”. – Eljátszom a gondolattal: vajon milyen arányban csökkenne a miniszterek általi tájékoztatás-megtagadás, ha valamelyiket a bíróság jogerősen közérdekű munkára ítélné…?
