Charlie-to blogja

A vasárnapra (2017. október 29.) virradó éjszaka többet aludhatunk, hiszen éjjel 3-kor egy órával vissza, 2-re kell állítani Magyarországon az órákat, mert át kell állnunk a téli időszámításra ‒ hallhattuk-olvashattuk lépten-nyomon az utóbbi napokban.

Mindehhez még azt is hozzáfűzték, hogy hazánkban először 1980-ban vezették be az óra-átállítást „villamosenergia-megtakarítási célból”.

De hiszen ez nem igaz! Ennyire tájékozatlanok, slendriánok a sajtó munkatársai? Valaki tudatlanságból leír egy hibás adatot, és a többiek „csak úgy” átveszik? ‒ hüledeztem csodálkozva, mert emlékeztem, hogy gyerekkoromban mennyire megdöbbentem azon, hogy édesapám az egyik tavaszi reggelen a nagy falióránkat egy órával előbbre állította, pedig én pontosan tudtam, hogy „nem is annyi az idő!”, ősszel meg ugyanígy vissza…

Nem került semmibe, hogy utánanézzek, s kiderült: hazánkban 1916‒1919 között, valamint 1941‒1949 között már volt óraátállítás, sőt,

 Magyarországon 1954‒57-ben még a munkanapok esti csúcsterhelésekor jelentkező kapacitási nehézségek enyhítésének reményében alkalmazták. 1958 és 1979 között a nyári időszámítás használata szünetelt, 1980-ban újra bevezették villamosenergia-megtakarítási céllal. (Wikipedia)

 Jól emlékeztem, valóban volt téli-nyári időszámítás korábban is; téves, hibás tehát azt állítani, hogy nálunk először 1980-ban vezették be.

Állítólag Kellér Dezsőnek (1905–1986) az egykor ismert és népszerű írónak, humoristának mondta valaki, amikor az az előrehaladott kora miatt panaszkodott, hogy „az idős kornak is megvannak a maga előnyei és szépségei”, mire a nagy humorista annyit válaszolt: „Csak egyet mondj!”

Ez jutott eszembe a hibás-téves adatok hallatán: életkorom miatt emlékezhetek olyanokra is, amelyekre tőlem fiatalabbak nem.

Csakhogy nekik is rendelkezésre állnak az adatok, csak utána kellene nézniük! Tudniuk is kellene, hogyan, hiszen ma már mindeni „média-szakra” (valamint „nemzetközi kapcsolatok szakra”) jár, az adatokhoz jutás nem jelenthet nehézséget senkinek.

Persze, én sem hiszem, hogy az lenne ma a legfontosabb kérdés, hogy mikor vezették be Magyarországon először a nyári időszámítást, de ha ilyen egyszerű adatot is rosszul közölnek, akkor nem könnyen lehet komolyan venni egyéb közleményeket sem – és a sajtó szabadsága hiábavaló, ha nem érvényesülnek

Deák Ferenc (1803–1876), egykori igazságügy-miniszter írta: „Ha tőlem függene, a sajtótörvénynek csak egy paragrafusa volna: hazudni nem szabad.”

Ne legyen félreértés: egyáltalán nem állítom, hogy némely újságírók hazudnak! A hazugságnak ugyanis kritériuma, hogy valaki szándékosan, az igazságot tudva-ismerve állít valótlant, ám ha valaki nem ismeri az igazságot, a tényeket, akkor nem hazudik, hanem a tudatlansága miatt „csupán” téved…

Aligha gondolja bárki is, hogy a tudatlanság ez esetben „értékesebb”? A hazugság inkább dühöt-haragot vált ki az emberben, a tudatlanság viszont szánalmat-lenézést – de ez utóbbiakat sem szokták „elérendő célként” kitűzni…

Botka László, Szeged polgármestere, az MSZP miniszterelnök-jelöltje (a 2018-as választások idejére) 2017. október 2-án bejelentette: lemond a miniszterelnök-jelöltségről. Döntését azzal indokolta, hogy politikája nem kapott elég támogatást még saját pártján belül sem, ráadásul a politikai maffia behálózta az egész demokratikus ellenzéket…

A visszalépés okait számos politikus és elemző magyarázta, de egy okról nemigen esett szó, pedig talán ebből lehetne kiindulni.

Azaz, pontosabban, néhányan érintették, de nem eléggé hangsúlyosan. Lengyel László öntörvényű szereplőnek nevezte Botkát; Gyurcsány azt kifogásolta, hogy a jelölt mindig fölényeskedve, felülről beszélt mindenkivel; más arra hivatkozott, hogy nem volt tapasztalata az országos politikában stb.

Minden imént idézett vélemény találó, de nekem, „gyalogos állampolgárként” szintén van egy „kiegészítő magyarázatom”.

A civilizált államok parlamentjeinek házszabályaiban van egy igen fontos rendelkezés, az egyszerűség kedvéért én most a magyart idézem.

Az Országgyűlésről szóló 2012. évi XXXVI. törvény 2. § (2) bekezdés f) pontja szerint [A házelnök] „megnyitja és részrehajlás nélkül vezeti, majd berekeszti az üléseket; engedélyezi a felszólalásokat, ügyel a házszabályi rendelkezések betartására, kihirdeti a szavazás eredményét, és ügyel az ülések rendjére”; a (3) bekezdés a) pontja pedig azt írja elő, hogy [A házelnök] „az üléseken a tanácskozási rend fenntartása érdekében bármikor felszólalhat, de ha az ügy érdemében kíván szólni, a házelnöki teendőket köteles átadni”.

Tekintsük szakmai ártalomnak, semmint valamiféle mazochizmusnak (önsanyargatásnak), de én, ha tehetem, megnézem az országgyűlési és a szegedi közgyűlési ülésekről is az élő közvetítéseket, és bevallom, ez utóbbiakat mindig rossz érzéssel, némi szégyenkezéssel vegyes felháborodással követem.

A polgármester ugyanis valóban pökhendi módon, de főként durván civilizálatlanul vezette az üléseket. Persze, nem kell egyetérteni az ellenzéki felszólalókkal, de őket úgy ledorongolni és „kiosztani”, ahogy ezt a polgármester szokta (volt), igen visszataszító a kívülálló szemével. Ez már nem az „ülésvezetés” kategóriája, mert nem csupán az felszólalás tartalmára reagál, hanem minduntalan a kormány aktuális országos politikáját is „ócsárolja”.

Nem lehet elvitatni a polgármestertől ezt a jogot, ám ebben a minimális tisztességet el lehetne várni tőle. Az ugyanis a probléma, hogy „elnöki” pozícióból torkollja le az ellenzékieket, akiknek viszont már nem ad lehetőséget a „viszonválaszra”, tehát „övé az utolsó szó”.

… és ez így megy Botka László szegedi polgármesterségének kezdete, azaz 2002 óta…

Szögezzük le: Botka 15 éve folyamatosan „korlátlan hatalmat” gyakorol az önkormányzati testületben, nincsenek „fékek és egyensúlyok” a tevékenységében…

Természetesen ez nem lehet semmiben sem „felmentés” a számára, legfeljebb „magyarázat”, ám most talán éppen ez fordult ellene…

Miniszterelnök-jelölti fellépésének kezdete (2016 decembere) óta ugyanúgy viselkedett, mint a szegedi közgyűléseken, abban a tév-hiszemben, hogy mindig övé az utolsó szó, mindent ő határoz meg még abban a pártban (MSZP) is, amelynek van elnöke, választmányi elnöke stb., sőt, még azt is, hogy a másik párt milyen feltétel teljesítése esetén lehet az ő tárgyaló partnere.

A szegedi közgyűlésben nem kellett „tárgyalnia”, nem kellett „kompromisszumokat” keresnie és kötnie, de az országos „nagypolitikában” ő már csak „egy volt” (és nem is föltétlenül első) „az egyenlők között”. Persze, hogy minden vele nem egyező véleményben tűrhetetlen ellenállást, összeesküvést, maffia-hálózatot látott.

Lehet a lemondó döntését „bölcs” elhatározásnak minősíteni, de ez inkább kényszerű egyéni tragédia, amire nem túl bölcs tanácsadóinak elemző figyelme igazán kiterjedhetett volna…

Nézem a foci EB meccseit, és fura érzésem támad. Gyerekkorom nagy játékai jutnak eszembe.

Mint minden fiatal fiú, én is szerettem focizni. Ezzel nem is lett volna baj, de nem láttam a pályán. Ha hozzám került a labda, elindultam vele az ellenfél kapuja felé, mondhatnám: toronyiránt, s addig szaladtam, előttem a lasztival, ameddig meg nem támadtak. Ekkor elrúgtam a futásom irányába, s ha szerencsém volt, saját játékostársam kapta, ha nem volt szerencsém, nos, akkor én kaptam … a korholást.

Elvileg én is tudtam, hogy föl kell(ene) nézni, megkeresni a saját csapattársamat és neki passzolni, én viszont nem akartam egy pillanatra sem szem elől (té)veszteni a játékszerünket nehogy elveszítsem, ezért nem néztem „soha másra”.

Játszani azonban szerettem és játszottam is sokat.

A falusi gyerekcsapatoknak is volt „taktikájuk”: megszerezni a labdát és azt az ellenfél kapujába juttatni.

Ez azzal járt, hogy mindkét csapat valamennyi „mezőnyjátékosa” (értsd: a kapusok kivételével mindenki) azt nézte, merre pattog és arra szaladt hangos kiáltásokkal. Aki legközelebb volt hozzá és elérte, az rúghatta messzebbre.

Kívülről nézve mindez olyan képet mutatott, mint amikor a seregélyek sűrű felhő benyomását keltve kavarognak a levegőben és egyszerre csapnak le az érett cseresznyére vagy a szőlőre, de ugyanez a helyzet, amikor a riadt kis szardíniákból álló tömör rajokat üldözik a delfinek vagy a bálnák…

Mit lehet látni most egy-egy EB-meccs közvetítésekor? Ugyanezt! Olykor egy-egy tizenhatoson belül huszonkét ember tömörül (ne tessék heherészni, hogy csak huszonegy, mert az ellenfél kapusa a másik kapuban álldogál, mert emitt a huszonkettedik a bíró…).

Ámde ez a mezőnyjátékra is igaz. A gyors játékot gyors, rövid passzokkal lehet elérni, ehhez pedig a másik játékos közelsége kell, az „emberfogás” viszont az ellenfél játékosát is szorosan vonzza. (Ez alól természetesen kivételek a hosszú, „tért ölelő”, és látványnak is impozáns, milliméter precízségű átívelések, amelyek látásakor csak csettinteni lehet a gyögyörűségtől…)

Ehhez még csak annyit: mi már évtizedekkel ezelőtt alkalmaztuk ezt a „seregély-taktikát” az általános iskolai osztályok közötti focimeccseken, amelyeket mostanában a profi csapatok is használnak.

Azt is elvárom a Nyájas Olvasótól, hogy ha valahol szóba hozza ezt a témát, akkor szíveskedjék „seregély-taktikát” emlegetni, és mellőzze a „szardínia-taktika” kifejezés használatát!!!

Előre is köszönöm!

Bizonyára nagyon sokan ismerik a régi latin szállóigét: „Panem et circenses”, azaz „Kenyeret és cirkuszt”.

 Iuvenalis, a római szatíraköltő, aki az i. sz. I. század második felében és II. század első harmadában élt, mondotta felháborodva e szavakat:

„… ez a nép már rég – amióta vevő szavazatra nincs – túltette magát minden dolgon, s akitől rég … sereg és hatalom függött, ma egészen meglapul és csak e két dolgot kívánja szorongva: cirkuszt és kenyeret.”

(Muraközy Gyula fordítása)

„Iuvenalis gondolata a következő: a nép, mely régen a népgyűlésben döntött afelől, kik legyenek az állam legfőbb tisztségviselői, … a nép, mely háborúk felől határozott, ma lapít és csak kenyeret és cirkuszi játékokat áhít.”

Az idézetek forrása:Ritoók Zsigmond: Kenyeret és cirkuszt! In Gyapai – Megyer – Ritoók: Ki mondta? Inter M. D., h. n., é. n., 49. p.

 Ez jutott eszembe – sajnos, mostanában elég gyakran –, amikor parlamenti közvetítéseket néztem az interneten. (Igen, ott, mert a televízió nem mutatja a sokakat érdeklő ottani eseményeket … de ez más probléma.)

A mostani hírek gyökerei 2013. április 30-ra nyúlnak vissza, amikor két PM-es képviselő egy olyan transzparenst emelt föl az Országgyűlés plenáris ülésén, amelyen a Fidesz emblémájára az volt írva: „LOPTOK, CSALTOK, HAZUDTOK”; három héttel később ugyancsak két PM-es tartott föl egy másikat: „ITT NEMZETI DOHÁNYMAFFIA MŰKÖDIK”. – Kövér László házelnök mind a négy képviselőt súlyos pénzbüntetéssel sújtotta.

„Hőseink” természetesen jogorvoslatért nemzetközi fórumokhoz fordultak, minek következtében a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának Nagykamarája egyhangú határozatban állapította meg, hogy a házelnök intézkedései megsértették a képviselők szabad véleménynyilvánításhoz való jogát, s egyidejűleg elrendelte a befizetett büntetések visszatérítését, emellett az államot további kártérítésre kötelezte.

Lényegében ettől kezdve dőltek le a gát(lás)ok.

Egy LMP-s képviselőnő felszólalása közben (a mellette ülő másikkal) egy piaci füles kosárból felváltva kapkodja ki a krumplit és a hagymát; hadonászva mutogatják, lengetik, majd a felszólaló az egész kosarat a miniszter elé teszi…

Egy „független” hölgy az interpellációja közben hátrafordul és jobb kezével valakinek integet…

Máskor az LMP-s képviselők Andy Vajna fotóját tartották maguk elé „álarcként”.

Ez már szánalmas cirkusz! – szomorkodhatnánk.

Sajnos, egyre terjed ez a szerencsétlen divat.

Ezek a mutogatók bizonyára nem tudják, hogy a parlament a „parlare”, beszélni szóból származik, mert ott normális esetben csak beszélni szoktak, mutogatni inkább csak azok, akik szavaira nemigen figyelnek, vagy esetleg még azok, akik azt hiszik, hogy ez a „nyerő” az „egyszerű választók” körében.

Ezek a mutogatók bizonyára nem gondolnak arra, hogy vannak a választók között olyanok is, akiknek nem tetszik ez a parlament jellegétől idegen „performance”, hogy az erre használatos pipiskedő kifejezést használjam…

Az már talán említésre sem érdemes, mert annyira általánossá vált, hogy olyan durva, bántó kifejezéseket használnak természetes brutalitással, amely kulturált emberekhez méltatlan, s a hallgató-néző számára, ha nem is kocsma vagy istálló, de semmiképpen sem a komoly méltóság, a színvonalas bölcsesség és a cselekvő alázat benyomását kelti, ami az ország házában zajlik.

Sic transit…

Régebben szélesebb körben ismert formula volt a K+F, azaz az ún. kutatás-fejlesztés. Még törvény is született róla, a 2004. évi CXXXIV. tv. a kutatás-fejlesztésről és a technológiai innovációról, ennek értelmező rendelkezéseiből megtudhatjuk, mi ennek a lényege.

Kutatás-fejlesztés: magában foglalja az alapkutatást, az alkalmazott kutatást és a kísérleti fejlesztést. 1. alapkutatás: olyan felfedező jellegű kísérleti vagy elméleti munka, amelyet elsősorban jelenségek, tapasztalatok és megfigyelések megértéséhez szükséges új ismeretek megszerzésének érdekében folytatnak anélkül, hogy kilátásba helyeznék azok gyakorlati alkalmazását vagy felhasználását; 2. alkalmazott kutatás: tervezett kutatás vagy célzott vizsgálat, amelynek célja új ismeretek, tudás és szakértelem megszerzése új termékek, eljárások, technológiák vagy szolgáltatások kifejlesztéséhez, vagy a létező termékek, eljárások vagy szolgáltatások jelentős mértékű továbbfejlesztésének elősegítéséhez; 3. kísérleti fejlesztés: a meglévő tudományos, technológiai, üzleti és egyéb, vonatkozó ismeretek és szakértelem megszerzése, összesítése, megosztása és felhasználása új, módosított vagy javított termékek, eljárások vagy szolgáltatások terveinek és szabályainak létrehozása vagy megtervezése céljából.

 A 2014. évi LXXVI. törvény ezt hatályon kívül helyezve, némiképp új címmel jelent meg („a tudományos kutatásról, fejlesztésről és innovációról”), de számunkra ez most kevésbé fontos, legfeljebb még az innováció fogalma hiányzik.

Innováció: a gazdasági tevékenység hatékonyságának, jövedelmezőségének javítása, a kedvező társadalmi és környezeti hatások elérése érdekében végzett tudományos, műszaki, szervezési, gazdálkodási, kereskedelmi műveletek összessége, amelyek eredményeként új vagy lényegesen módosított termék, eljárás, szolgáltatás jön létre, új vagy lényegesen módosított eljárás, technológia alkalmazására, piaci bevezetésére kerül sor, ideértve azokat a változásokat, amelyek csak adott ágazatban vagy adott szervezetnél minősülnek újdonságnak.

A jogszabályok fogalom-meghatározását azért idéztem hosszasabban, hogy lássuk: komoly dolgokról van szó; ha valahol ezt súlyának megfelelően kezelik, bizonyára sok hasznot hozhat az adott államban.

Elég gyakran eszembe jut mostanában, amit valamikor régen, kb. a múlt évszázad (évezred!) hetvenes éveiben olvastam a Népszabadságban, de annyira megfogott, hogy még ma is pontosan emlékszem a tartalmára.

A rövid cikk címe ez volt: „K+F” és arról szólt, hogy két mérnök beszélget és mindkettő panaszkodik.

Így kezdi a magyar: „Kedves Kolléga, szörnyű helyzetben vagyunk. Nehéz a sorsa a mi népünknek, nem jut pénz semmire, minden fillért élére kell állítani, mindenen spórolnunk kell, kénytelenek voltunk emiatt még a K+F-et is felére csökkenteni”.

Erre megszólal a nyugatnémet mérnök: „Sajnos, barátom, mi is szörnyű helyzetben vagyunk. Nehéz a sorsa a mi népünknek is, nem jut pénz semmire, minden pfenniget élére kell állítani, mindenen spórolnunk kell, kénytelenek voltunk emiatt a K+F-et is duplájára emelni…”

 Ugye, milyen tanulságos volt ez akkor...?

Mielőtt bárki arra gyanakodna, hogy a címben sajtóhiba van, sietek leszögezni, hogy nem vallásszabadságot akartam írni.

Valóban, azt hiszem, helyesebb lett volna a „liberális kór kora” kifejezést használnom, mert már súlyosan fertőzött környezetben élünk.

Azt olvasom a minap, hogy az alapvető jogok biztosa „egy panaszbeadványból tudta meg, hogy az óvodák egy módszertani levél alapján utasítják el a hároméves kort betöltött gyermekek felvételét a védőoltások hiánya miatt”, majd ezt követően azt nyilatkozta, hogy „alapjogi szempontból aggályos, hogy az óvodák elutasítják az olyan gyermekek felvételét, akik nem kapták meg a kötelező védőoltásokat”.

E kijelentését annak alapján tette, hogy az Országos Epidemiológiai Központ ebben a módszertani levélben korábban „előírta”, hogy gyermekközösségbe, alsó- és középfokú oktatási Intézménybe csak a megfelelő oltásokkal rendelkező gyermekek vehetők fel. Az ombudsman leszögezte: a módszertani levél nem jogszabály, így általánosan kötelező előírást sem határozhat meg. Felhívta a figyelmet arra, hogy az életkorhoz kötött védőoltások célja a fertőző betegségekkel szembeni aktív vagy passzív védettség kialakítása, azok szükségesek a gyermekek megfelelő fejlődéséhez, valamint az egész társadalom védelméhez a fertőző betegségekkel, járványokkal szemben.

Persze, a módszertani levelek, az ajánlások és az ezekhez hasonló „köriratok” a régebbi közigazgatásból is ismertek. A langyos „fölöttes hatóság” ilyet adott ki, ha tanácstalan volt a helyes magatartást illetően, ám mégis igazolni akarta a létjogosultságát a szervezetben. Aztán ha az alsóbb szervek ennek megfelelően cselekedtek és rossz eredmények születtek, a fölöttesek széttárták karjaikat és kajánul arra hivatkoztak, hogy az ajánlást nem volt kötelező végrehajtani, a hibákért ők a felelősek (a jó eredmények viszont a fölöttesek ajánlásainak köszönhetők!).

Ha lennének nálunk „bölcs bírák”, akkor a helyes magatartást a tartalmuknak megfelelően bírálnák el, és ekkor az óvodák vezetőinek adnának igazat.

Nem kellene bedőlni az álságos és roppant buta „hallásszabadságnak”!

Nevezetesen annak, hogy szaladgálnak körülöttünk a helyüket nem találó fiatalok (köztük anyák is), akik hallanak valamit (vagy olvasnak az interneten), és azt azonnal készpénznek veszik, alkalmazzák, hivatkoznak rá, akkor is, ha az teljesen hibás, alaptalan.

Ez akkor, ha csak egy fogyókúra-receptről van szó, nem is lenne érdekes, ám ha jogokra hivatkozik egy ahhoz abszolút módon nem értő, de abszolút tudatlanul hangoskodó ember, már túlságosan is veszélyes lehet.

Vannak esetek, amikor az efféle izgágáknak csitítottak a szuper-aktivitásán. Emlékezhetünk: Alkotmánybíróságon támadták meg a biztonsági öv kötelező használatát előíró jogszabályt, mondván, korlátozza személyi szabadságukat, és egyébként kinek mi köze ahhoz, hogy ők kockáztatják-e a saját életüket, testi épségüket.

Szerencsére, az alkotmánybírák elég bölcsek voltak, és gondolkodtak azok helyett, akik belátása csak a „korlátlan személyi szabadság” egyébként téves felfogásáig terjedt.

Sajnos, az ombudsman a most fölemlített esetben nem mondhatott mást a módszertani (vagy talán „mószertani”?) levél jellegéről, ezért nem is lehet hibáztatni a kijelentéséért.

Nem is akarok neki tanácsokat adni, de a helyébe megemlítettem volna, hogy az anya liberál-buta tudatlanságához való jogát (hogy ti. megtagadhatja gyermekének védőoltás beadását), mindenképpen fölülírja a többi óvodásnak (szülőjének) azt a jogát, hogy mentes legyen (gyermeke) a járványos betegség elkapásának kockázatától. Súlyosabb érdek fűződik sok kisgyerek egészségének megőrzéséhez, mint néhány tudatlan, ám fenemód „bátor” szülő hangoskodással elért veszélyeztetéséhez.

A mostani helyzet azért kockázatos, mert az ilyen „liberális” felfogásból elért siker igencsak „pirruszi győzelem”, hiszen annak a gyermeke is nagyobb eséllyel fertőződhet meg, hiszen a kórokozók potenciálisan nagyobb mértékben lehetnek jelen, másrészt a hasonló szülők is „bátorságot” meríthetnek a jelenlegi precedensből.

Meg kellene fékezni ezt és az ehhez hasonló kártékony „hallásszabadságot”, amíg valamilyen sokkal súlyosabb tragédiába nem torkollik a tudatlanok „vakló-bátorsága”…

Be kell vallanom, nem láttam az idei dalfesztivál egyetlen adását sem, emiatt nincs semmilyen valamirevaló véleményem a hazánkat képviselő Freddie-ről, azaz Fehérvári Gábor Alfréd énekesről.

Beleértve a szombati döntőben való fellépését is.

Ma reggel hallottam a rádió híreiben, hogy Freddie nem éppen az élmezőnyben végzett: 26 versenyző közül a 19. helyet sikerült megszereznie.

Ő maga úgy nyilatkozott, hogy nagyon csalódott, mert szerinte jobb helyezést érdemelt volna. Az internetes hozzászólók mindegyike föl van háborodva, hogy ennyire lepontozták kedvencüket.

Kíváncsi lettem, délután megnéztem a fellépő hazánkfia „színpadképét” – nos, nem „dobott föl”…

Egy rossz öltözetű fiatalember nézett rám a képről. Trikója/pólója(?) félig kihúzva fityegett a túlkoptatott és sok helyen mesterségesen kirongyolt farmernadrágjából.

Semmi kétségem: ez igen divatos, modern viselet a fiatalság körében - ettől indulnak be a "fanok".

Ámde az is lehet, hogy már egyáltalán nem divatos, nem modern viselet, csak néhány „stylist” (mondjuk inkább: öltöztető) hiszi még mindig azt, hogy ez a módi. Mert – mint tudjuk – a divat elég gyorsan változik; ami tegnap menő volt, ma már elavult, ósdi. Ma már nem irigykedő pillantásokat, inkább némi szánakozást kelt a lelógó, hosszú „séró”.

Freddie képét nézve ez volt a benyomásom.

Nem szoktam (volt) ilyesféle internetes szavazáson részt venni, de az a gyanúm, hogy még ha szoktam volna is … lehet, hogy ezúttal kihagytam volna…

Nem hibáztatom az énekest, az öltöztetőjét sem. Azt sem hiszem, hogy én ismerem legjobban az aktuális divatot – csak egyet hiszek:

Ha egy énekes csak a legfiatalabb korosztálynak akar tetszeni, az idősebbekre nincs tekintettel pl. az öltözködésével, akkor nehezebb kivívnia ez utóbbiak rokonszenvét és hozzá a szavazatait.

Én nem láttam a nagy eseményt, nem is tudtam összehasonlítani más nációk lányainak/fiainak megjelenésével, azt sem állítom, hogy ezen múlott a jobb helyezés, de ha rajtam állna, én ezt az apró szempontot sem hagynám számításon kívül…

A közelmúltban rossz érzésem támadt. Meghívást kaptam egy középiskola ballagási ünnepségére. A díszes meghívóban azt kerestem, ki most annak a kitűnő gimnáziumnak az igazgatója, ahol hajdan magam is töltöttem ifjúságom néhány csodaszép évét.

Nos, nincs igazgatója! Sem igazgató-helyettese(i); a kollégiumnak sincs igazgatója!

Csak lángesze van kis hazánknak, az aztán bőven!

Az régóta ismert elmélet és gyakorlat, hogy egy politikai rendszerváltás csak akkor teljes, ha nem csupán a hatalom szervezete és gyakorlásának módszere alakul át, esetleg cserélődik ki, hanem a terminológia, a mindennapi nyelv- és szóhasználat is megváltozik, ezzel is jelezve az átalakulás totális jellegét. Példának korábban már említettük az államszervezet köréből, hogy a városi bíróság elnevezése járásbírósággá, a megyei bíróság törvényszékké, a Legfelsőbb Bíróság elnevezése Kúriává változott [vissza], de ma már nincs „tömegközlekedés”, hanem helyette „közösségi közlekedést” kell mondani, aminek színvonala miatt sem mosolyogni, sem bosszankodni nem érdemes.

Sokkal súlyosabb a morális rombolás, az, amit ezek a „nyelvújítók” okoztak, akik nem éreznek semmit édes anyanyelvünk „ízéből”.

Borsod megyei szülőfalum általános iskolájában óriási tekintélye volt az „igazgató úrnak”, hasonlóképpen a városi gimnázium igazgatójának is.

Ma már ilyenek nincsenek (erről szól a ballagási meghívó is), helyettük más „tisztségek” vannak, íme: „intézményvezető”, 2 „intézményvezető-helyettes”, valamint „kollégiumi intézményvezető”. Szülőfalum egykori általános iskolájában ma csak felső tagozatosok tanulnak, ezért annak élén „tagintézmény-vezető” áll.

Esetünkben az intézményvezető nem tévesztendő össze sem a mozdonyvezetővel, sem a targoncavezetővel, sem a jegyzőkönyvvezetővel, sem a … sorvezetővel.

Az előbbiek ugyanis nem akármilyen „nevenincs intézményt vezetnek”, hanem iskolát, gimnáziumot „igazgatnak”!

Manapság amúgy sincsenek megbecsülve a nemzet „lámpásai”, akik „másoknak világítanak”, mostanra már a megbecsülést és felelősséget jelentő elnevezés is odavan!

Miért nem mondja meg valaki a tudatlan „újítóknak”, hogy ezek az emberek valóban „igazgatják” az iskolákat, „szervezik”, „vezetik” az ott folyó munkát – ezt az összetett tevékenységet az „igazgatás” fejezi ki, ha valamely részmunkát neveznek meg (mint a vezetés), az mást, kevesebbet jelent, amit szegény „névadó” láthatóan nem tud.

Summa summarum: az iskolák élén álló embereket jobb lenne igazgatónak nevezni, mint intézményvezetőnek. Persze, ha valaki ezt nem érti, nem érzi, akkor úgyis hiába, azon még a … hm … „szamárvezető” sem segítene…

Bizony, mérhetetlenül széles, határtalan az a „demokrácia”, amely jogot, lehetőséget ad a szülőknek, hogy ők állapítsák meg, milyen tankönyvből tanuljanak a gyerekeik.

Aki látott már mai gyereket, annak tudnia kell(ene!), hogy manapság a mostani ifjak olyanokat tanulnak-tudnak, amiket a felnőttek már olykor nem is értenek. Nem csupán a „kommunikáció” (számítógépek, okostelefonok, és ezek programjai) eszközeit lehet említeni, hanem egyéb olyan ismereteket is, amelyek két-három évtizeddel korábban még nem is léteztek. – Ezekkel sok, egyébként értelmiségi szülő sem képes mindig lépést tartani.

Az-e tehát az igazi, ha analfabéta, vagy egyébként az adott területen abszolút járatlan emberek dönthetnek a tanításról? Például az a vad felnőtt, aki beront az iskolába és megveri a tanárt, az legyen-e jogosult oktatási kérdésekben határozni?

Aki a hozzá nem értő szülőknek ilyesmit követel, az hasonló ahhoz a buta, ordítóan tahó párttitkárhoz, akit Borsod megyei szülőfalumban sokáig emlegettek az idősebb emberek.

Valamilyen gyűlésen az ötvenes évek elején fölszólalt a helyi, nagy tekintélyű orvos is, és olyat talált mondani, ami nem tetszett a párttitkárnak, és ez utóbbi ezt rögtön szóvá is tette:

– Az orvos elvtárs ne mongyon ilyeneket, mer’ leválcsuk!

„Áll néma csend, légy szárnya bent, Se künn, nem hallatik” – idézhetném Arany Jánost; ez talán jól írná le az ottani helyzetet. Az idős, bölcs orvos mosolygott egy kicsit, majd megszólalt:

– Igen, megtehetik, hogy leváltanak. Sőt, azt is, hogy választanak maguk közül egy orvost…

Igazi, őszinte kacagás robbant ki a teremben.

Egyesek úgy vélték, hogy a párttitkár is velük nevetett; talán arra volt igen büszke, hogy ha akarna, ő bárkit megválaszthatna akár orvosnak is.

Félő, hogy a helyzet semmit sem változott!

Az egykori nagy Szovjetunió egykori nagy vezetője, az a bizonyos V.I. (hatodik) Lenin hajdan azt hirdette, hogy a közigazgatás hamarosan annyira „társadalmasodik”, hogy azt minden takarítónő képes lesz gyakorolni. – Nem találta el…

Buta mai akarnokok, korunk „világos gondolkodói”, akik mit sem tudnak a demokráciáról, azt hirdetik, hogy a tanítás is – a hajdani lenini elveknek megfelelően – annyira egyszerűsödik, hogy bárkire rábízható…

Ez a demokrácia teljes félreértése, nem több alattomos, sunyi ám mérhetetlenül primitív demagógiánál. Az egyetemeken-főiskolákon nyolc-tíz szemeszteren keresztül folyik a pedagógusok képzése, akik szakmaként tanulják, mi a helyes és hatékony módja a tanításnak-nevelésnek.

Sajnos, a kormányzat embereinek nem vettek részt olyan kurzusokon, amelyeken azt tanulták volna meg, hogyan kell messzire elkergetni az iskolák környékéről is azokat, akik a szakmai kérdések megválaszolását is az általuk nem értett demokrácia elveinek megfelelően a laikus többségre akarják bízni.

Lám, ha a demokrácia sötét demagógiával párosul, mérhetetlen kárt képes okozni hosszabb távon is a jámbor embereknek…

Meg kellene állítani az ilyen hamis prófétákat, hogy ez a buta követelés a „kezdet vége” legyen, ne pedig a „vég kezdete”!

Ő szinténn mondom nagyonn meg döbentem amikor aszt olvastam a zemtéi eggyik régebi jelentésébe hogy, 2017 től már a zirodalom éretséginél sem számit a heje sírás ami aszt jelentihogy havalaki éretség izzik tehát éret ember lessz is akor semm? lessz eggy értelmüen érthető és olvasható a: zírása.

Ezbizon szomoru és semi sem madarászhatya, ha csak az/ nem hogy néhány szelemileg alultáplált de perze% helyessenn irni nem tudo senki erő szagosan -ragazkodik az ijesmihez mások meg: beveszik eszt a tothális madzlagot.

Van eggy ogtato a zegyetemen de nem; irodalmár és aszt mongya a halgatóinak. a zirásbelli dolgozatt előt hogy vigyázanak a hejesírásra mert maguk eggyetemi halgatók, diplomát akarnak kapni, ezért elisvárható, hogy az irásuk is ojan legyen mint eggy eggyetemett végzet értelmisséginek§

Mijen ogtatási renszer az amejik= még a salyát annya nyelvét is engedi lezüleni ahejet hogy fogazotan óvná aszt a nyelvet akit a zősei meg őrisztek évzázadokonn kereztül.!+”%

Most sokan panazkodnakß hogy sokan fungszionális an alfabékák, de akor milesz ha még a minium helyessirást se mismeri a frisen éretségizö fijatall.$

Lássáke hogy mekora veszéj lesegedig a zutodaingra! Énrám nem mer tnekem már megvan eggy etemi diplomám és van számitogépem is aki aláhuza a hibákatt mostamikor eszta dohogázst kopogom lefelé? Nomek persze a zangolok is vigyáznak a zirásukra mert egészen más képen írják és mongyák hogy enough mek inaf de ők. nem lássák szügségessnek a vált osztatást, mert lega láb tiztelik a hagyománt(

Nálunk mek érdemes lene megtanitani a közép iskolásokat kommenteket irni, ot legaláb már ma is sok tartalmilag mocskos de viszont a hejessirást iletően pedig döbenetesenn primitiv szövegek jelenek meg, ne maragyon le a zifjuság sem”, ha már nem tugyák ki volt petőfi adi és józsef Atilla és versejikről se halotak, amit lehet látni hogy maragy talponn a tévébe!%

Aszt monta nagy lázlo a? ziró amikor kérdeszték tölle hogy mit üzen a zutokor nak, hogy puzilom öket halesz még, emberi arcuk( deviszont bizonhogy kérdés/ a zis = hogy szelemi arzuk lesze%.

azér nebizuk el ma gunkat mert volt már ojan fel irat egy zobor oldalán hoty dankó pizsta =hallhatatlan muzsikus= pedig nagyonis lehetet halani és akor még számitot a helye sírás is az éretséginn.

kelene eggy rejtö Jenö dilyat lapitani aki meg elözöt minket akor is ha nemdudodgi eza zember

Mielőtt a cím olvastán bárki is fegyveréhez kapna, hogy elhallgattasson, sietek előrebocsátani, hogy ezt már valaki komolyan fölvetette (Az iskola idejemúlt. Van értelme? iflgazdasag.blog.hu 2015. május 30. írta: Szarvas Norbert)

Nem ismerem a szerzőt, nem is kívánom őt minősíteni, de írásának néhány részletét igen.

Azt mondjuk a gyerekek, hogy azért menj iskolába, mert meg kell tanulnia olvasni és számolni. Ezt már általános iskola alsó tagozatában teljesítik a gyerekek. Utána már megszokásból járnak? Mi értelme lesz a következő 10 évüknek? Kinek magyarázták el a tanárjai a "mert csak így volt mindig is"-en kívül, hogy mire fog felkészíteni ténylegesen a következő hosszú időszak? Egyáltalán mi értelme van az egésznek, miért tanulunk ennyi mindent és pontosan mi a célja? Miért tanulunk kémiát, fizikát, biológiát? Miért magyarázzák el nekünk irodalomórán, hogy mit kell és szabad gondolnunk egy versről, amit évszázadokkal ezelőtt írt valaki valamilyen lelki állapotban? Miért teszik ezt úgy, mintha a tanár személyesen ismerte volna a költőt? 

Miért a lexikális tudás a legfontosabb, és nem kerül soha előtérbe a mögöttes tartalom, a mozgatórugó, az átfogó értelmezés? Mitől fontosabb a víz képlete (H2O), mint élettani hatása a különféle felhasználások során? Miért tanítják meg nekünk a Pitagorasz tételt, ha a legtöbb átlagos gyereknek az átlagos matek tanár nem magyarázta el, hogy azt az életben mire tudja használni? […]

Az nyílt titok, hogy a lexikális tudás valamiért a legfontosabb az oktatási rendszerben. A világ viszont már tovább fejlődött. Ha életszerűek akarunk lenni, akkor bátran állítom, hogy évszámokban bárkit bucira verek! BÁRKIT! Ennek mi az oka? Hát nem az, hogy mindent megtanultam, hanem pontosan tudom, hol keressem az információt (internet). Megtanultam jól szortírozni, emiatt pedig nincsen szükségem az áhított lexikalitásra. Hibás feltevés szerintem, hogy még mindig ezen az úton halad a felfogás. Sokkal fontosabb lenne a semmitmondó lexikalitásra építő akadémistaképző rendszer helyett, ha a készségfejlesztésre, logikafejlesztésre és életszerűségre helyeznék a hangsúlyt. […]

Megragadnám az alkalmat az önbeismerésre újfent. Bizonyára a ma aktuell helyesírási szabályok szerint tömegmészárlást követtem el ebben a cikkben is. Majd kapni is fogom az ívet, hiszen illene helyesen írnom. Én azt gondolom, hogy a lényeg esetemben (is) nem egy-egy szó helyes leírása, hanem a gondolataim helyes közlése.

 Ezt is megértük! Már nálunk is vallják, hogy „a semmitmondó lexikalitásra építő akadémistaképző rendszer helyett, ha a készségfejlesztésre, logikafejlesztésre és életszerűségre kell helyezni a hangsúlyt.”

Bevallom, én eddig abban reménykedtem, hogy nálunk már mindenki elfelejtette azt a pár évvel/évtizeddel ezelőtti – egyébként az előbbiekkel pontosan megegyező – őrültséget, hogy az iskolában nem lexikális adatokat kell megtanulni, hanem az összefüggéseket, tendenciákat kell ismerni (értsd: pl. évszámok helyett összefüggések kellenek…)

Abban az időben még volt egyetemi szóbeli felvételi is. A mi bizottságunk irodalmat és történelmet kérdezett. – A jelölt kihúzta a történelem tételt: „A francia forradalom”.

A bizottság szinte fölhördült, hiszen az ilyen tételt a jóságos háziorvos szokta fölírni az izgalomtól lázas felvételizőnek. Az illető el is kezdte:

– Franciaországban kitört a forradalom, mert voltak, akik változást akartak, már nem akartak úgy élni, mint addig és ezért fellázadtak. Mások hiába akarták őrizni a korábbi helyzetet, nem sikerült nekik. Emiatt csaptak össze a forradalom résztvevői és először még nem látszott, hogy kik fognak győzni, azok-e, akik már nem akartak a régi módon élni, vagy azok, akik nem akartak változást…

– Mikor kezdődött a forradalom? – kérdezte valaki a bizottságból.

… és itt véget is ért a felvételi vizsga, mert a jelölt még talán az „évezredet” sem találta el, nemhogy az évet/hónapot/napot. – Pedig az „összefüggéseket” igen jól kezdte bemutatni. Ismerte a „séma-bla-blát”, de a téma a francia forradalom volt, arról semmit (lexikálisat!) sem tudott, így nem volt mik között összefüggéseket kimutatni…

Nekem is vannak tapasztalataim erről a területről.

Angol nyelvtanfolyamra jártam, nem is volt okom szégyenkezni. A tanárnő rendre megdicsért, mert jól tudtam a nyelvtant, pl. hogy mi az a „present perfect”, hogyan kell képezni, mikor kell ezt használni stb. – Ám vizsgára mégsem mentem, mert nem tanultam szavakat, ennélfogva nem tudtam semmit present perfect alakba tenni és használni. Pedig „csak” a lexikális alapok hiányoztak.

Idegsebész-ideggyógyász professzor magyarázza, hogy az ún. „memoriterek”, tehát a kívülről megtanulandó ismeretek csak a „vak harcosok” számára látszanak fölöslegesnek, ténylegesen azért alkalmazzák őket évezredek óta, mert az agy olyan részeit aktivizálják, amely részei a gondolkodás egészéhez szükségesek, ennek kimaradása a gondolkodásra általában negatívan hat.

Ezt nyilván nem tudják napjaink hangoskodó engedetlenség-szervezői, azért harcolnak a tananyag-csökkentésért, és azért, hogy ne kelljen pl. versidézeteket megtanulni… Ők, a tanárok, a pedagógusok…

Bár az írás elején azt ígértem, hogy nem kritizálom a szerzőt, de mégis megteszem.

Az utolsó idézett mondatában azt írja: „…a lényeg esetemben (is) nem egy-egy szó helyes leírása, hanem a gondolataim helyes közlése”. – Sajnos, nem nyert, mert képtelen volt gondolatait helyesen közölni! A legelső mondata ugyanis értelmetlen, nyelvileg (nem a helyesírás miatt!) hibás. Hogy (lenne) helyes?

„Azt mondjuk a gyereknek” – a folytatás pedig kétféle módon is helyes lehet: „hogy azért menjen iskolába, mert meg kell tanulnia olvasni és számolni”, vagy esetleg „hogy azért menj iskolába, mert meg kell tanulnia tanulnod olvasni és számolni”.

Sajnos, ez esetben nem lehet a „nyomda ördögére” kenni a szövegben előforduló hibákat, mert a blog „műfajára” (ilyen az idézett szöveg is) az a jellemző, hogy azt maga a szerző közvetlenül teszi közzé az interneten, nem jön közbe senki, aki esetleg ronthatna a rajta.

Ha már az oktatáson sikerül is…

Sokan ismerik a kifejezést: „No comment”; azt jelenti, hogy nincs megjegyzés, magyarázat, semmi hozzáfűzni való.

Amióta azonban beköszöntött az internet-korszak, (majdnem) mindenki „kommentel”, véleményez, megjegyzést tesz a világhálón találtakhoz, más írásához, vagy „önindító” módon maga (magától) irkál mindenféléket (pl. blogot), hogy aztán mások ehhez fűzzenek „kommenteket”.

Ez ténylegesen nem rossz passzió, de az a fajta „kommentelő”, akinek a véleménye legfeljebb primitív mocskolódásra, színvonaltalan tahóságra „telik”, csak mélységes lenézésre és megvetésre számíthat másoktól, jóllehet maga valószínűleg meg van győződve, hogy akik olvassák, ugyanolyan „jól szórakoznak”, mint ő, szegény…

Mindezeket azért bocsátottam előre, hogy világos legyen: most olyan bejegyzésről fogok írni, amelyikkel nem értek ugyan egyet, de egyáltalán nem sorolom az előbb általam elítélt kategóriába.

Talán illik ide a nagy francia filozófusnak (Voltaire, François Marie Arouet, 1694–1778) tulajdonított mondás: „Önnek egyetlen szavával sem értek egyet, de akár az utolsó leheletemig harcolni fogok azért, hogy szabadon elmondhassa véleményét”.

A most említendő eset régebben történt, még 2015. november elején.

A televízióban futó „Maradj talpon!” vetélkedőben a megfejtendő szó adott meghatározása a következő volt: „párkapcsolatban élő hölgyeknél az idő múlásával jelentkező személyiségváltozás”, a megfejtés pedig: „elsárkányosodás”.

Erre elszabadult a pokol!

A „felháborodás” egyik megnyilvánulását szó szerint közöljük: 

Hatalmas taplóság a Maradj talpon! vetélkedőben! Vérig sértik a nőket

 A köztévé vetélkedőjében így sértettek meg minden nőt.

 Szerző: Orbán Violetta

Forrás: Femina.hu

2015.11.05.

 Újabb botrány érik a Maradj talpon! vetélkedő háza táján, amelyre a comment.com hívta fel a figyelmet.

 Az MTVA amúgy egyik legnépszerűbb műsorában szerda este minden nőt sikerült vérig sérteni.

 Minden nő elsárkányosodik?

 Nagyon nem gondolták át a köztévé Maradj talpon! című vetélkedőjének készítői az egyik feladványt. Az elsárkányosodás szó mellé ugyanis ezt sikerült magyarázatként megfogalmazniuk:

"párkapcsolatban élő hölgyekénél az idő múlásával jelentkező személyiségváltozás".

"Személyiségváltozás! Értik? Mindenkinél! Minden egyes nő el fog romlani, kár őket elvenni!" – fakadt ki blogjában a comment.com újságírója.

Megkereste a vetélkedő producerét, Holló Györgyit, aki röviden azt nyilatkozta az üggyel kapcsolatban, hogy szerinte nem volt sértő a feladvány, őt – mint nőt – nem bántotta.

A Maradj talpon! vetélkedőnek rövid időn belül másodszor sikerült egy negatív hírrel a középpontba kerülnie. Szeptember végén rosszul lett és meghalt egy fiatal néző a forgatáson, az orvos már nem tudta újraéleszteni. Az esetet követően a lány párja panaszkodott, hogy a rosszullétet követően nem engedték szerelme közelébe, később pedig csak annyit közöltek vele, hogy a lány meghalt.

 

Az szomorú, ha valakit nem engednek szerelme közelébe, miközben az (vagy inkább: Ő!) a haláltusáját vívja. Ámde bizonyára úgy látták a lány életéért küzdők, hogy nincs szükség egy ott lábatlankodó, esetleg összetört emberre. Más helyzet, ha valaki otthon haldoklik és szerettei fogják a kezét, lélekben erősítve a végleg távozásra készülő fiatalt, de a közvetlen életmentéshez nincs szükség jajgató közönségre. Tudom, rettenetes dolog ilyesmit leírni, de itt mindennél fontosabb volt az életmentés zavartalansága. (De egyébként mit is keres itt ez a szomorú hír? Mi köze ennek a vetélkedő „tartalmi” problémáihoz? – Ne kerteljünk: semmi!)

A női folyóirat ezúttal máson „akadt ki”, az elsárkányosodáson…

Igaza van a „legidősebb” Karinthynak: „Akinek van humora, az mindent tud, akinek nincs, az mindenre képes”. – Az imént idézett cikk felháborodott szerzője képes megsértődni azon is, amin minden más ember elmosolyodik, kuncog egyet magában és örül, hogy az a nap is jól végződik, mert sikerrel igyekeztek őt is jókedvre deríteni.

Állítólag a férfiak egyik legértékesebb tulajdonsága a humorérzék (lásd Karinthy!), de javaslom kiegészíteni azzal, hogy ez a nőknél sem tiltott!!!

Nem ismerem az írás szerzőjét, de így is „távolsági gondolati sajnálatban” részesítem. Szegénynek nincs humora, ami biztosan jelentősen megnehezíti mindennapi életét a szakmában. Ha mindennek csak a fonákját látja, szomorú lehet az élete. Nem lehet és nem is kell minden órában-percben hasunkat fogni a vihogástól, de hagyni kell magunkat felvidítani, és máris szebb lesz a világ (vagy mindenképpen élhetőbb…)!

Persze, azokat a nőket is sajnálom, akik ezen a feladványon szintén megbotránkoztak. Talán magukra ismertek, ebben az esetben azokat is sajnálom, akik ilyen hölgyek közelében élnek. (E megjegyzésem nem vonatkozik a meggyőződéses, harcos szuper-feministákra, mert én az imént a mindennapok nőies nőiről szóltam.)

Ha egy nő részeg, az szörnyű, kiábrándító, elviselhetetlen alak a számomra. Ám ha egy nő csupán kissé spicces, az elbűvölő, imádnivaló, lenyűgöző jelenség. – Aki csak kicsit hümmög, legfeljebb alig láthatóan a fejét csóválja az elsárkányosodást hallván-látván a vetélkedőben, az a spicces-mámoros nőhöz hasonlatos, de aki felháborodott cikket ír, nos, az „többet ivott” a kelleténél…

Az ilyennek „elvonót” javasolok!

Furcsa dicséretet, vagy legalábbis elismerést hallottam a közelmúltban. A barát és harcostárs azt mondta az Antall- és a Boros-kormány egykori honvédelmi miniszteréről, hogy „Für Lajos emberből volt”.

Nem először hangzott el ilyen, gyanítom, nem is utoljára, ám én változatlanul nem értem, vagy még pontosabban: nem akarom érteni.

Mi volt Für Lajos (1930–2013)? – Ember volt. Biztos vagyok abban, hogy ez a helyes kifejezés, a másiknak nem világos a tartalma a számomra. Ember volt, nem pedig ember-ből volt.

Miből van a vaslapát? – Persze, vasból (az „anyagemelő” része), és fából a nyele.

Miből van a lekváros derelye? – Persze, lekvárból és tésztából.

Mondhatjuk-e azt, hogy a vaslapát vaslapátból, a lekváros derelye pedig lekváros derelyéből van? – Persze, tulajdonképpen senki sem tiltja meg, de inkább ne mondjuk, mert esetleg „gyanakvóan” néznek ránk ismerőseink. Helyettük mondhatjuk a vasat és a fát, a lekvárt és a tésztát stb.

Valóban, szokták azt mondani, hogy valaki „hús-vér ember”, mert az ember tényleg húsból és vérből áll. Azt is mondják valakiről, hogy már „csak csont és bőr”, mert az ember csontból és bőrből is áll…

És azt is mondják, hogy az ember emberből áll, csak ezt nem látom értelmesnek, még akkor sem, ha valaki a másik emberről jót akar mondani.

Mi lett volna, ha valaki egyszerűen azt mondta volna a néhai miniszterről, hogy „Für Lajos – Ember volt”? Igaz, hogy beszédben nem látszik a gondolatjel és a nagybetű, de ha ezt őszintén mondják, még talán „látni-hallani” is lehet…

A tanárok forronganak. Úgy vélik, a jelenlegi helyzet nem tartható tovább: a kormányzati igazgatás megbénítja a normális munkát, mert a KLIK (Klebelsberg Intézményfenntartó Központ) annyira rátelepszik a közoktatásra, hogy a legkisebb önálló mozgást sem engedi neki (krétát, villanykörtét, felmosórongyot sem vehetnek engedély nélkül stb.), a tanárok és a diákok túlterheltek, a tanárok nem választhatják ki a tankönyveket stb.

2016. március 15-re a tanárok hatalmas tüntetést hirdettek, azt is előre beharangozva, hogy a végén óriási bejelentés hangzik el… – Az elhangzottak lényege a következő volt:

Ha 2016. március 23-ig, azaz 8 napon belül Orbán Viktor miniszterelnök és Áder János köztársasági elnök kérjen bocsánatot az elmúlt hat évben a közoktatás terén okozott károkért, valamint kezdődjenek érdemi tárgyalások a Civil Közoktatási Platform (CKP) és kormány között, de a kormány részéről ne legyen a tárgyalók között Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere és Palkovics László közoktatási államtitkár, mert őket a CKP alkalmatlannak tartja. – Ha mindez nem történik meg, akkor március 30-án egyórás sztrájkot tartanak; a tanárok az iskolák elé vonulnak, ahova másokat is várnak. Ha ez sem jár eredménnyel, kétórás lesz a sztrájk, aztán három… stb.

 Ide kívánkozik néhány – nem politikai – megjegyzés.

1. A hatályos sztrájktörvény (1989. évi VII. törvény) néhány rendelkezése:

1. § (1) A dolgozókat a gazdasági és szociális érdekeik biztosítására – az e törvényben meghatározott feltételek szerint – megilleti a sztrájk joga.

(2) A sztrájkban való részvétel önkéntes, az abban való részvételre, illetve az attól való tartózkodásra senki nem kényszeríthető. A jogszerű sztrájkban résztvevő dolgozókkal szemben a munkabeszüntetés befejezését célzó kényszerítő eszközökkel nem lehet fellépni.

(3) A sztrájkjog gyakorlása során a munkáltatóknak és a munkavállalóknak együtt kell működni. A sztrájkjoggal való visszaélés tilos.

(4) A szakszervezeteket megilleti a szolidaritási sztrájk kezdeményezésének joga. Szolidaritási sztrájk esetén az előzetes egyeztetés [2. § (1) bekezdése] mellőzhető.

2. § (1) Sztrájk kezdeményezhető, ha
3. a) a vitatott kérdést érintő kollektív munkaügyi vitában megtartott egyeztető eljárás hét napon belül nem vezetett eredményre, vagy
4. b) az egyeztető eljárás a sztrájkot kezdeményezőnek fel nem róható ok miatt nem jött létre.
5. § (1) Jogellenes a sztrájk:
6. a) ha az 1. § (1) bekezdésébe, (3) bekezdésébe, a 2. § (1) bekezdésébe vagy a 4. § (2) bekezdésébe ütközik,
7. b) Alaptörvénybe ütköző cél érdekében,
8. c) olyan egyedi munkáltatói intézkedéssel, vagy mulasztással szemben, amelynek megváltoztatására vonatkozó döntés bírósági hatáskörbe tartozik,
9. d) kollektív szerződésben rögzített megállapodás megváltoztatása érdekében a kollektív szerződés hatályának ideje alatt.
10. § (1) A sztrájk kezdeményezése, illetve a jogszerű sztrájkban való részvétel nem minősül a munkaviszonyból eredő kötelezettség megsértésének, amiatt a dolgozóval szemben hátrányos intézkedés nem tehető.

(2) A jogszerű sztrájkban résztvevő dolgozót – a (3) bekezdésben írt kivétellel – megilletik a munkaviszonyból eredő jogosultságok.

(3) A sztrájk miatt kiesett munkaidőre – eltérő megállapodás hiányában – a dolgozót díjazás és a munkavégzés alapján járó egyéb juttatás nem illeti meg.

(4) A munkaviszonyhoz kapcsolódó társadalombiztosítási jogokra és kötelezettségekre a társadalombiztosítási jogszabályok az irányadók azzal, hogy a jogszerű sztrájk időtartamát szolgálati időként kell figyelembe venni.

2. Jogi előképzettség nélkül is látható az elsődleges szempont, hogy sztrájk csak „gazdasági és szociális érdekek biztosítására” szervezhető, itt azonban oktatás-szervezési, közoktatás-politikai, közigazgatási stb., azaz „politikai” célból szerveznék, ez pedig jogellenes.
3. Az még kevésbé „szociális cél”, hogy a miniszterelnök és az államfő kérjen bocsánatot…(!?)
4. A sztrájkot nem bárki, hanem a szakszervezetek szervezhetik, őket illeti a „sztrájkmonopólium” – a CKP tehát erre nem jogosult, még akkor sem, ha az „ernyőszervezet”.
5. A jogszerű sztrájkban részt vevő dolgozót munkabér ugyan nem illeti meg, de általában hátrány nem érheti.
6. A tanárok azonban – az előbbiekből is kitűnően – jogszerűen nem sztrájkolhatnak, ezt maguk is tudják. A tüntetésen bejelentettektől eltérően akciójukat „polgári engedetlenség” formájában kívánják véghezvinni. (Ezt nyilatkozta már a tüntetés estéjén egy tv-műsorban az egyik szervező, Pukli István gimnázium-igazgató.)
7. Félő azonban, hogy előzőleg a szervezők nem tájékozódtak kellő módon a polgári engedetlenség lényegéről és „szabályairól”. – A polgári engedetlenség ugyanis teljes mértékben jogellenes, törvénysértő cselekmény! Ebből eredően súlyosan elhibázott ötlet az egyébként jogellenes sztrájk helyett, „kisegítő eszközként” ezt a homályos tartalmú „megoldást” bevetni.
8. Törvénysértő jellege miatt a jog nem is szabályozza a polgári engedetlenséget, ilyet nem lehet „jogosan” szervezni, ezért az ebben résztvevőknek számolniuk kell cselekményük jogellenes jellegével, emiatt a szankciókkal. Ha tehát a tanár nem tartja meg az órát, fegyelmi eljárás alá vonható munkaviszonyból eredő kötelességének vétkes megszegése miatt, az elmulasztott órát később köteles pótolni (hiába mondja Pukli István, hogy azt nem tartják meg), és azzal ténylegesen a diákoknak is plusz elfoglaltságot okoznak. 
9. Ami a tárgyalásokat illeti, a kormányzat meghatározhatja, hogy csak a tanárok legitim képviselőivel (szak)szervezeteivel hajlandó tárgyalni, nem ön(ki)jelölt, saját maguk által legitimált csoportjaival. (Nem ismerem a CKP „közjogi statusát”, de félő, az nem elég, ha azt állítja magáról, hogy ő képviseli az ország összes tanárát, diákját, szülőjét, szakértőjét stb.) Ha nem így lenne, tömegek tolonghatnának a tárgyalóasztalok körül, mondván, hogy ők Pipiske utcai iskola IV.B., a mások a VI.C., megint mások a VI.D. osztályának tanár-küldöttei. 
10. Pukli István viszont téved, amikor azt hiszi, hogy kizárhatja a tárgyalók közül azt a minisztert, aki az adott ágazat kormányzati felelőse, helyette Varga Mihály gazdasági minisztert, vagy Lázár János Miniszterelnökséget vezető minisztert fogadná el tárgyaló partnernek. (Nem érdemel több szót, nem is akarom direktben bántani az igazgató urat, de az ilyen „fölkészültségű” szervező-szóvivő többet árthat az egyébként komoly ügynek, mint amennyit használ…)

Nyelvészprofesszorok beszélgetnek, éppen arról, hogy romlik-e a nyelvünk.

 A „dolgok rendje” szerint az egyik azt állítja, hogy nagyon romlik, a másik véleménye, hogy amit az emberek annak mondanak, az csak a pillanatnyi érzés-megítélés, az aktuális tendenciákat még soha nem lehetett megállítani, még kevésbé visszafordítani; nem romlik tehát, hanem „változik” a nyelvünk.

 Én a „romlás-párti” mellé állok és sorolom a példáimat:

1. A nyelvünk igen gazdag igekötőkben, ugye:

 „abba-, agyon-, alá-, által-, át-, be-, bele-, benn-, egybe-, el-, ellen-, elő-, előre-, fel- v. föl-, félbe-, félre-, felül- v. fölül-, fenn- v. fönn-, hátra-, haza-, helyre-, hozzá-, ide-, keresztül-, ketté-, ki-, körül-, közbe-, közé-, közre-, közzé-, külön-, le-, meg-, mellé-, neki-, oda-, össze-, rá-, rajta-, széjjel-, szembe-, szerte-, szét-, tele-, tova-, tovább-, tönkre-, túl-, újjá-, újra-, utána-, végbe-, végig-, vissza- stb.”

 És mi lett ezekből („tekintetes úr”)? Egyetlen egyet használnak derék ifjú honfitársaink, azt, hogy „be-”. – Ebből aztán lesznek mindenféle „őrültségek”, amelyekben, persze, nincs semmi rendszer: bealszik, beájul, begyanúsít, beaggódik, bepróbálkozik stb. (többet nem jegyeztem föl, mert magam is „besokalltam…”).

2. Mai nyelvhasználatunkban nincs különbség a személyek (akik), és a tárgyak (amik) között, mindenre „akit” mondunk. „Az a párt, aki indul a választásokon”, „az a település, aki nyer a pályázaton”, „az a föld, aki hosszabb ideje belvíz alatt van”, „Törökország, aki csak zsarolja az Európai Uniót” stb. Vannak még, akik helyesen mondják, de félő, hogy egyre kevesebben…

 Ekkor megszólalt egy irodalomtanár, és idézni kezdett a Toldiból:

 „Hallanám dübörgő hangjait szavának,

Kit ma képzelnétek Isten haragjának.

[…]

Elhülnétek, látva rettenetes pajzsát,

És, kit a csizmáján viselt, sarkantyúját”

 … majd hozzátette: „Ugye, nem gondoljátok, hogy Arany nem tudott magyarul?

Csak az a baj, hogy ha így folytatódik, előbb-utóbb kikopik nyelvünkből ez az egyébként szép és hasznos különbség, csak azért, mert érzéketlen emberek nem tudták megkülönböztetni egymástól az alapvető kategóriákat.

3. Akkor nem mondtam, de itt leírok egy másik nyelvhasználati-szemléleti „furcsaságot”. – Nagyra értékelem a szellemes megjegyzéseket, élvezettel hallgatom-nézem az ötletes reklámokat, tudom, hogy a kisebb gyermekek örömmel skandálják a ritmusos sorokat.

Ámde örökre eltiltanám a reklámok környékéről is az ötletességébe „beájult” alkotót, aki szellemi paralízisben szenved, mert éppen a gyerekeket mérgezi, azzal, hogy fogalomzavart, ál-világot, butaságokat terjeszt, „eredeti újítás” képzetével. – Bár, mit lehet tudni, lehet, hogy azt hiszi, szegény, hogy a lövöldözős számítógépes játékokhoz hasonlóan minden(ki)nek több élete van, hol ember, hol tárgy, esetleg egyszerre mindegyik…

Mert mekkora ökör (állat) az a szerelő (ember), aki megállapítja, hogy „a készülékek súlyosan depressziósak” (ezek a tárgyak tehát emberek!). A másik azt állítja, hogy valamelyik ivólé „boldog gyümölcsökből készült” (esetleg depressziós tök[fej] szüleménye). Sőt, az orvosok vagy az igazságügyi orvos szakértők is nyugodtan mehetnek külföldre, mert hallottam egy tablettáról, ami a „fejfájás szakértője”.

… ezekkel a szavakkal szokták megnevezni az orvosi tevékenység egyik legfontosabb szabályát, azt jelenti: „nem ártani”. A hippokrátészi eskü szövegében így szerepel:

„… mindent elhárítok, ami ártana nekik [ti. a betegeknek] … Ha ezt az esküt megtartom és nem szegem meg, örvendhessek életem fogytáig tudományomnak, s az életnek, de ha esküszegő leszek, történjék ennek ellenkezője”.

 „Nem ártani” akarok, de leírom azt a történetet, amit a minap hallottam.

Egy fiatal, a 38. életévében lévő hölgy az első gyermekét várja. A család örül és természetesen aggódik is, hogy minden rendben legyen.

Az orvosi vizsgálatokhoz tartozik, hogy a hasfalon keresztül magzatvizet vesznek és azt elemzik. Ehhez a „kismama” nem járul hozzá, mert attól tart, félrecsúszhat a tű…

A vidoson-vizsgálat ilyen szempontból veszélytelen, ám közben rettenetes dolog történik: az orvos megmutatja az addig boldog várandós fiatalasszonynak, hogy a magzat szívén és belein fehér foltok látszanak, emiatt más, komolyabb vizsgálatot kell elvégezni, hogy ezzel legyen egyértelmű a helyzet. Igaz, ez a vérvizsgálat kb. kétszázezer forintba kerül, de elkerülhetetlen.

Ez maga a szörnyű tragédia a családban. A hölgy fiatal ugyan, de a magzat súlyos veszélyeztetettsége és az esetleg szükségessé váló művi vetélés (abortus) után már – csak az idő múlása miatt is – számottevően romlanak az esélyei a gyermekáldásnak.

Mindenki ideges, feszült, a kismama sem enni, sem aludni nem tud, senki nem tudja, mit hoz a jövő… A helyzet alig elviselhető…

Egy gyermekorvos azt javasolja, végezzenek újabb vidoson-vizsgálatot, hátha csak „tévedésről” van szó. Egy másik kismama, akivel a rendelőben ismerkedtek meg, azt állítja, hogy azon a napon sok vizsgáltnak – neki is! – hasonló fehér foltokat találtak magzata szívén és belein…

Irány egy másik orvos – magánrendelője, de minél előbb! Ez az orvos nem kér „kórelőzményeket”, sem „zárójelentést”, azonnal a készülékhez ül.

Újabb vizsgálat: minden rendben! A lányát kísérő anyuka, a nagymama-jelölt idegesen kérdezi: nincs a magzat szívén és belein fehér folt?

Az orvos mutatja: ami ott fehér foltnak látszik, az a magzat csigolyája, mert a kialakuló szervek még eléggé áttetszőek, a csigolya látszik mögöttük…

Mindenki megnyugszik. Az orvos javasolja, hogy a 30. hétben még egyszer végezzenek vizsgálatot, mert később is alakulhatnak ki problémák, az lenne a megnyugtató mindenki számára.

„Hát itt tartunk! Az orvosok egymásnak adják a riadt betegeket, hogy jó sok pénzt fizessenek a fölösleges vizsgálatért! Már az orvosi esküjük sem szent? Ennyire lezüllött itt minden?” – száll felém a felháborodottság dübörgése és a súlyos kérdés, mintha én bármit is tudnék erről a speciális területről…

Az orvosi ügyekhez méltó módon latinra fordítom a szót: „Errare humanum est” (tévedni emberi dolog); miért nem hiszik el, hogy a vizsgáló orvos is tévedhet, sőt, az érintett kismama is látta a fehér foltokat?

„De az orvos nem tudja, hogy azok a csigolyák lehetnek?” – süvít a jeges kérdés, ám én ezt nem tudtam értelmesen megválaszolni…

Az orvos tényleg nem tudja, hogy ilyen „félre-diagnosztizálással” mérhetetlenül árt a gyermeket valóban „váró” hölgy(ek)nek, lehet, hogy könnyen súlyos tragédia okozójává is válhat?

Az már nem „hab a tortán”, hanem inkább gusztustalan trutymó az összeaszott, penészes uborkán, hogy azt is suttogják: a magzatvizet nem annyira előzetes magzat-vizsgálat, mint inkább tudományos kutatás céljára gyűjtik…

Hippokrátész (Kr. e. 460 – Kr. e. 377 k.)

 Csodaországban élünk, nálunk ma már mindenki „úriember”.

Nincsenek betörők, gyilkosok, rablók; ha ugyanis valaki ilyenekről beszél, semmiképpen sem akarja őket „megsérteni”, meg azt is tudja, mi az a „pc” (ejtsd: píszí, a „politikailag korrekt” elmebetegen pipiskedő gyáváskodása), no meg, a mindenki méltóságának tiszteletben tartása sem utolsó szempont.

Ezért mondja az emberölési bűnügyet ismertető sajtószóvivő, hogy „… és akkor az úriember földarabolta a holttestet és belerakta egy bőröndbe…”, vagy hogy „az úriember lelökte az idős hölgyet a villamos lépcsőjéről” stb.

Földarabolta, lelökte… pontosan így történt, mi ezzel a probléma?

Nos, pl. az, hogy egy „úriember” nemigen szokott embert földarabolni és nem szokta lelökni a nőket a villamosról.

Ki az „úriember?”

A Magyar Értelmező Kéziszótár (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1972, 1431. p.) mindössze annyit ír: „fn kiv. Az úri társadalomhoz tartozó férfi”.

Ha azonban kissé alaposabban utánanézünk, többet is megtudhatunk.

Az „úriember” kategóriája a XIX. század második felében formálódik-erősödik, és egyre erőteljesebben kapcsolódik a párbajképességhez.

Mivel a fogalom nehezen definiálható, megpróbálták körülírni. Fontos külső kellékeknek számított a születés, hivatás, a vagyon, iskolai végzettség (itt nem föltétlenül érettségiről van szó, de az írástudatlan nem volt „párbajképes”) stb., ám ezeknél még többet jelentettek a belső tulajdonságok: becsület, jó modor, előzékenység, jó ízlés, morális tartás, tisztesség és hasonlók. – Ha valakit ezekben megsértettek, párbajban kívánt elégtételt venni.

A párbajkódexek viszonylag pontosan leírták a párbajozás szabályait, főképpen az eljárási kérdéseket (párbajsegédek kiválasztása, ezek tanácskozása – ha ilyenek nincsenek, az egész csak szimpla „verekedésnek” minősülne; fegyverek megválasztása, ezek használata; a helyettesítés – pl. megsértett idős apa helyett a fia, vagy megsértett kiskorú helyett a bátyja stb.).

Mindenesetre száz-egynéhány évvel ezelőtt az „úriember” még megbecsült fogalom és kategória volt (és itt a „megbecsült” jelzőnek kétszeres értéke van!). Aki nem volt párbajképes, az nem is minősült úriembernek… Aki pedig mindenkit így nevez, az aligha tudja-érti ezt a szót.

Persze, az a világ elmúlt, és könnyen lehet, hogy vele a fogalmak is átalakultak.

De ennyire?

1. Sok évvel ezelőtt, amikor nálunk is kezdődött a „direktmarketing”, azaz a kereskedelemben nem kapható termékeket az egyes emberek lakásába szervezett összejöveteleken ismertették, ajánlották és keresték a terjesztőit, én is részt vettem egy ilyenen.

Egy szürke veréb benyomású, elvirágzott hölgy beszélt arról, milyen rövid időn belül lehet mesés gazdagságra szert tennie annak, aki bekapcsolódik az eladásba és gyűjti „maga alá” az újabb terjesztőket piramisszerűen. A nem éppen kellemes érzést a nő kinyúlt-lógó kardigánja és ápolatlan benyomást keltő „frizurája” idézte elő… – Szó nélkül hagytam ott a társaságot, és csak utólag jöttem rá, hogy ez valószínűleg azért történt, mert hiteltelen volt, hogy a meggazdagodási lehetőségről egy eléggé „szakadt-kopott” öltözetű ember akart meggyőzni…

„Minden előadását pontosan és fölkészülten tartsa meg, ezekre öltözzön föl rendesen, kössön nyakkendőt; ezzel is tisztelje meg a hallgatóit!” – mondta a tanszékvezető professzorom az egyetemen a legelső munkanapom reggelén. Azóta is mindig kötök nyakkendőt az előadásomra, akkor is, ha ez ma már nem divat.

Ezek jutottak eszembe, amikor megjelentek a színen a „kockásingesek”.

Rettentően fölháborodtak a sajtó és a tanárok „képviselői”, amikor egy egyetemi professzor, korábbi államtitkár a napokban azt mondta, hogy „Olyan pedagógusokra van szükség, akik okosak, erkölcsösek, és ezeket az értékeket adják át a diákoknak. Ezért vagyok pipa, ha a tévében nézem, hogy borotválatlan, kócos, kockás inges tanári kar grasszál. Tudniillik egy tanár a megjelenésével is példát mutat a gyerekeknek.”

Azóta „divat” lett a tanárokkal „szolidaritást” jelentő kockás ing. Boldog-boldogtalan ölti magára, sőt, a valóban ötletes és szellemes honfitársaink még Széchenyi István mellszobrára is kockás inget húztak… Rajtam is ilyen van most, amikor itthon ezeket írom, de nem „szolidarítok” ezzel az öltözékemmel. Horgászáskor is szívesen viselem, de a munkahelyemre mindig nyakkendőben mentem és megyek.

Igaza van a korábbi államtitkárnak! Annyival kell még kiegészíteni, hogy egy tanár a megjelenésével is mutasson példát, de ne csak a gyerekeknek, hanem – mindenkinek! 

2. Nem állítom azt, hogy a mostani „tanárok” alulképzettek és alkalmatlanok; azt sem, hogy a társadalmi megbecsültség hiánya miatt csak az arra kevésbé alkalmasak választják ezt a foglalkozást („hivatást”?), de nem hagy nyugodni az a gyanú, hogy sokan képtelenek a tudásukkal „megnyerni” a diákjaikat és ezt a hiányt azzal remélik kompenzálni, hogy igazi modern tanár benyomását keltsék bennük a diákjaikhoz hasonló öltözködésükkel és beszédjükkel.

Minket az egyetemen magáztak az előadók, a fiatal oktatók is; mi úgy éreztük, hogy ezzel megtisztelnek bennünket és mi is „visszatiszteltük” őket.

De mit vár a „borotválatlan, kócos, kockás inges tanár”, amikor beront egy dühös, őrjöngő szülő az alvégről és „tanár” helyett egy ilyen „szakadt benyomású” alakot talál az osztályteremben? Csodálkozik, ha elkezdi püfölni a tanárt…

Azt is tudom, hogy ma még erős a hagyományokkal minden területen szakítani akaró, roppant modern vonal. Azt is tudom, hogy mára ez már nem éri azt, amit pár évtizeddel korábban még ért. Még azonban viszi a lendület, mert kínos beismerni a szánalmas tévedést.

Csakhogy a mai szülőktől a mai gyerekek még ezt tanulják, s ezt az iskola sem próbálja meg helyre tenni, korrigálni, mert a tanárok is a mai szülők nemzedékéhez tartoznak, és itt bezárult a kör.

3. Mindenki fölháborodott, politikai „üldöztetést” kiabált, amiért magyarázatot kértek a közoktatás irányítói a gimnázium igazgatójától, mert a tanárok tüntetni mentek és emiatt elmaradtak az órák. – Otthagyják a gyerekeket és gyanús tüntetésre mennek? Hát akkor miért mondják, hogy számukra a gyerek, az oktatás a legfontosabb? Kizárólag a körülmények pontos ismeretének hiánya miatt nem írom, hogy ezeknek a „munkaviszonyból folyó kötelességeik szándékos megszegése” miatt fegyelmi büntetés jár! Ha netán emiatt meghosszabbodik számukra a tanév, akkor meg azért tüntetnek?

4. Túlterheltek a diákok, nem tudják szabadon kibontakoztatni személyiségüket – lehet hallani olykor a nyafogó szemrehányást.

Lehet. De az nem lehet-e, hogy olyan óráik vannak, amilyenből egy is sok? Hogy erre tekintettel nem kérnek számon rajtuk komolyan semmit, nincsenek „memoriterek”, nem kell kívülről tudniuk semmit és ezért csökken riasztóan a diákok tudásszintje?

Talán még a mai szülők közül is emlékeznek néhányan olyan egykori tanárra, aki legendásan szigorú volt, de most mindenki „áldja a nevét”?

Jónéhány évvel ezelőtt keresztrejtvény megfejtéséhez olyan angol szó kellett, amelyet még az anyanyelvűeknek is szinte tilos tudniuk. Nem emlékszem pontosan, de mintha a mezei tücsök bal hátsó lábának második ízét kellett volna angol nyelven beírni. – Megkérdezem a fiamat, nemrég érettségizett – gondoltam, de ilyet miért is tudna?

Persze, azonnal rávágta…

„Honnan tudsz ilyen szavakat?” – kérdeztem.

„Tudod, nagyon utáltuk a tanárnőt, mert állandóan kérdezte a szavakat, ezért meg kellett tanulnunk, de most már egyáltalán nem haragszom rá…” – zártuk az ügyet.

5. Másrészt a kormány is furcsán viselkedik…

Tárgyalni akar, de nem mindenki ül le vele egy asztalhoz, hanem csak olyan feltételekkel, hogy ha a tanárok nevében más tárgyalók is ott lehetnek.

Kik? A korábban nem létező, reggelenként újként jelentkező „érdekharcosok”? – A kormány nem ismeri az alapvető szabályokat?

A sztrájkmonopólium, azaz a sztrájk meghirdetésének kizárólagos joga a szakszervezeteké. Ezek kifejezetten szakmai, nem pedig politikai szervezetek, harcaikat kizárólag gazdasági-szociális-jóléti célokért indíthatják. Mások nem kellenek "szociális ellenjátékosnak"!

Emiatt a kormánynak a szakszervezetekkel kell tárgyalnia, nem mindenféle „hálózatok és fórumok” önjelölt „képviselőivel”, akik legitimációja, felhatalmazása hiányzik a tárgyalásokhoz.

Ha a kormányzat nem ragaszkodik tárgyalópartnerekként a szakszervezetekhez (amelyekből, persze, több is lehet), hanem mindenkit odaenged az asztalhoz, előre lehet borítékolni a sikertelenséget. Ha a felelőtlen kiabálókat a kormány a partnerek „rangjára emeli”, akkor garantáltan szétfolyik és kezelhetetlenné válik az egyébként fontos és komoly ügy.

Ha pedig valamelyik legális szakszervezet nem ül le tárgyalni, azt határozottan mellőzni kell, mert erőszakkal nem kell „megsegíteni” az ilyet; a vezetőik pedig a tagságuknak tartoznak elszámolni…

A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet (ILO) nem ismeri el a sztrájkjogot politikai érdekek érvényesítésére. Ugyanezt mondja II. János Pál pápa is a Laborem excercens kezdetű (a Rerum Novarum kezdetű, XIII. Leo által 1891. május 15-én kiadott enciklikájának 90. évfordulójára 1981. szeptember 14-én kiadott) enciklikájában: „Elismerve, hogy ez legitim eszköz, hangsúlyozni kell ugyanakkor, hogy a sztrájk továbbra is kissé szélsőséges intézkedés. Nem szabad túlzásba vinni. Nem szabad visszaélni vele, különösen ’politikai’ célra nem lehet használni.” – Senkinek nem tűnt föl, hogy a mostani tüntetés és a meghirdetett pedagógus-sztrájk kifejezetten politikai, „kormánybuktató” jellegű és célú? Az ilyen tüntetés nem, ám az ilyen jellegű sztrájk kifejezetten tilos!

6. A pedagógusok 2016. február 3-i tüntetése szintén méltatlan volt az eseményhez. Ahol ugyanaz a felszólaló „csuhás miniszterről” beszél (nem tudja szegény, hogy amit az emberi erőforrás mostani minisztere egyébként „civilként” fölvehet, az nem „csuha”); „állami semmittevőket” emleget és „hitvány kis pondróknak” minősíti politikusokat – nos, az ilyen tüntetés inkább „büntetés” még a pedagógusoknak is, bárha „szavait hangos és hosszú tapssal, sípolással, kerepléssel díjazta a hallgatóság”… – Csoda-e, ha valaki „balhézásnak” minősíti a jövő generáció oktatására-nevelésére hivatott tanárok ilyen "érdekérvényesítő" gyűléseit?

Jön a tavasz! Ha valaki meglátja majd, hogy kockás ingben ülök a tóparton, kapásra várva, ne gondolja, hogy politikai okból vettem föl…!

Azt se gondolják, hogy haragszom a tanárokra, valami bajom van velük, amiért „akaratlan ilyen fekete lett gondolatjaimnak menete” (ugyan, hány középiskolás ismerné föl, melyik versből idéztem?), mert tényleg semmi bajom velük, sőt úgy vélem, minden településen szobrot kellene állítani nekik! Igaz, munkájuk értékét mindig csak az „utókor” tudja fölmérni.

Csak legyen mit fölmérni!

A Borsonline a 2015.10.02-i számában Biszku Béla perének újabb fejleményeiről számolt be.

Frissebbnek, beszédesebbnek tűnt, de azért kétszer is elbóbiskolt a bíróságon Biszku Béla. A 94 esztendős, volt kommunista belügyminiszter 2012 óta tartó pere első fokról kezdődött újra tegnap a Fővárosi Törvényszéken...

A Biszku elleni vádak között háborús bűncselekmény, a kommunizmus bűneinek nyilvános tagadása és lőszerrel való visszaélés is szerepel.

Az orvos szakértő véleményéből egyébként kiderült: Biszkunak felfekvései vannak, mentális és fizikai képességei, figyelme erősen korlátozott, továbbá magas vérnyomás betegségben szenved. Korábban a Bors tudta meg, hogy a volt belügyminiszternek gerincproblémái is vannak.

Erről volt szó később a televízióban is, ahol föltették a kérdést: az idős korra és a súlyos betegségekre tekintettel lehet-e még jogi felelősségre vonni a vádlottat, vagy már csak a politikai felelősségre vonásra van lehetőség?

Kár, hogy a tv munkatársa olyan fogalmat használ a munkája során, amelynek nem ismeri a tartalmát, ráadásul más kategóriával keveri, ezért értelmetlen a kérdése.

A jogi felelősségre vonás lényege, hogy valakinek a magatartása a jogszabályok szerint alapot ad a negatív megítélésre, és az általában erre jogosított szervek (pl. bíróságok, szabálysértési hatóságok, munkáltatók stb.) megállapítják a szabályszegést és alkalmazzák a lehetséges szankciót – minden esetben jogszabályra hivatkozva és részletesen indokolva a döntést.

A politikai felelősségre vonás lényege, hogy valakit megválasztanak vagy kineveznek valamely tisztségre vagy pozicióba, és mindaddig, amíg az illető bírja a megválasztó „bizalmát”, a helyén marad, ám ha megszűnik ez a bizalom, a megválasztó (kinevező) elmozdítja (felmenti, „kirúgja”) az illetőt. Itt tehát van „bizalmi elem”, kell egy tisztség, amelyből el lehet mozdítani valakit, és nem kell indokolni a megbízás megszüntetését, elegendő azt megemlíteni, hogy megszűnt a bizalom a felmentett iránt. (Erre tipikus példa lehet a miniszterelnök elleni „bizalmatlansági indítvány”, ami a kormányfő bukását okozhatja, hiszen ha a parlament „megvonja a bizalmat” tőle, talán senki sem tudja pontosan meghatározni a távozás igazi okát...)

És, persze, van az erkölcsi felelősségre vonás – azaz ilyen nincs, mert hiszen ez nem „felelősségre vonás” a szó valódi értelmében. Ebben az esetben van jogilag értékelhető negatív magatartás, ám a jogi szankcionálás érvényesítése (végrehajtása) valamely ok(ok) miatt nem lehetséges („büntethetőséget kizáró vagy megszüntető okok”, mint pl. elévülés, beszámíthatatlanság), vagy a kiszabott büntetés végrehajtásának ellehetetlenülése (súlyos, magatehetetlenséget okozó betegség, testi-lelki megterhelést elviselhetetlenné tevő elaggott kor stb.). – Itt legfeljebb a társadalmi rosszallás lehet a szankció, magunkban „elítélhetjük” az illető cselekedeteit, ám ebből az érintett mit sem érez, számára ez nem minősül felelősségre vonásnak, sem szankciónak.

Nem kell hozzá semmiféle alaposabb elemzés, hogy belássuk: a „politikai felelősség” emlegetése teljesen értelmetlen az agg, beteg egykori kommunista belügyminiszter esetében, nála legfeljebb az erkölcsi/morális felelősség kérdése merülhet föl, ennek pedig nincs igazán „hatékony” szankciója...

 Már csak ezért is hiba a fogalmak összekeverése!

Éjjel is szól ágyam mellett a rádió.

Szerencsére jó alvó vagyok, de arra az esetre is gondolok, hogy ha netán álmatlanság kerítene hatalmába, akkor sem kellene csendben reménykedni az ismételt álomba merülésben. Ha olykor fölébredek, és meghallom, mi lesz a következő műsorszám, rögvest örülni kezdek és elhatározom, hogy meghallgatom, de mire gondolataim kb. a „meghallga...”-ig érnek, már ismét megszűnik számomra a külvilág.

Szombaton reggel az volt az érzésem, hogy valamikor éjszaka azt mondta a rádió: kérik a lakosság segítségét, azok jelentkezését, akik felismernek valakit a Szerbia területéről a magyar kerítésvédőket 2015. szeptember 16-án, szerdán, kövekkel és betondarabokkal dobáló migránsok közül.

A klubtársaim igazolták, hogy ők reggel is hallották e felhívást.

Hogyan? A rendőrök azt hiszik, hogy ez sikerre vezethet? Ezek az országokon végigcsörtető idegenek általában csoportosan járnak, nem beszélgetnek-barátkoznak honfitársainkkal, őket mi is csak a határsértő-dobáló tv-közvetítések idején láthattuk, utána sem találkozhattunk velük – honnan is lehetnének felismerhetők?

Ha én lennék a „rendőrségi főcsővezető”, aki a vízágyú csövét irányítaná, leegyszerűsíteném bajtársaim munkáját.

Nem kellene „ágyú”, elég lenne nekem legfeljebb egy olyan slag, amellyel jól lehet a kertben a salátát vagy az uborkát locsolni. Viszont a hordóban lévő locsolóvízbe öntenék egy erős „paprika-sprayt” hogy az ütős kapszaicin hökkentse vissza a támadók kedvét. Én még arra is emlékszem, hogy hajdan az írásra használt tinta milyen makacs foltot hagyott az ujjainkon, milyen nehéz volt eltüntetni az egyébként ártatlan, a bőrünket nem irritáló festéket.

Igen, tennék a vízbe olyan „tintát”, azaz jól tapadó festéket, amely az emberi bőrre fújva jól látható, egy ideig maradandó, ám egészségügyileg ártalmatlan elszíneződést okozna. Aki tehát a rendőrökkel szemben támadna, követ dobálna, a kerítésre mászna, esetleg azt rongálná, a tréfás „védő” nem a „hagyományos” gázsprayt használná, hanem a pár méterrel nagyobb hatósugarú „locsolót” vetné be a „támadók” ellen.

Ez sokszorosan praktikusabb és hatékonyabb lenne.

Először is, a könnyeztető spray nem kerülne a rendőr szemébe, ha a szél megfordul, mert a vízcseppek hamarabb eltűnnek a levegőből, mint a finomra porlasztott anyag.

Másodszor, a spray használatakor a „feleknek” nagyon közel kell lenni egymáshoz, hogy a célzottan fújt irritáló anyag a tervezett helyre kerüljön, de ilyen helyzetben már maga a testi közelség is meglehetően kockázatos.

Harmadsorban pedig, amikor a harc elül és a támadók nyugovóra térnek, vagy másnap, amikor vonatra vagy buszra várnak a korábbi garázdák, elegendő néhány embernek végigsétálni az utazni vágyók között, és az elkékült (vagy más, de rikító színre festett) egyedeket őrizetbe véve megvonni tőlük a szabad helyváltoztatás jogát.

Ha meg még fényképek is készülnek, az kiváltképp megkönnyíti a bizonyítást az előállításos büntetőperben... (amelyben a bíróság nem egy-két évre tiltja ki a vádlottakat hazánk területéről, hanem ugyanilyen időtartamú, nálunk végrehajtandó szabadságvesztésre ítéli és csak ennek letöltése után tiltja ki hosszabb időre!)

Hogy kárt okoznak a rendőrök a bűnözők ruháinak összefestékezésével? Valóban, de elő kell írni, hogy a vádlott az eljárás során terjessze elő az esetleges kárigényét, s a bíróság ezt adja hozzá az elítélt által fizetendő bűnügyi költségekhez.

Nem ismerem a bűnözők pszichéjét, de ha én kődobáló lennék és meglátnám „harcostársamat”, amint „világoskék” (vagy más színben rikító) arccal törölgeti könnyeit, lehet, hogy önként választanám a „rugalmas elszakadás” harcászati stratégiáját, és visszavonulnék; nem adnám meg az esélyt senkinek, hogy másnap még a sajátjaim is kajánkodva nézzék rettenetes „bátorságom” szánalmas bizonyítékait...

Hogy mi a helyzet ezek emberi jogaival? Majdnem elfelejtettem: az emberi jogok természetesen megilletik az ilyen "színesbőrűeket" is!

Csak el ne árulják a migránsoknak, hogy én javasoltam a fújást, nehogy ők kezdjék és éppen velem az ilyen „locsolkodást”!

„Jönnek a csehszlovákok, jönnek a csehszlovákok!” – kiabálta egykor Szepesi György kétségbeesetten a rádió mikrofonjába, amikor északi szomszédunk fociválogatottja 1969. december 3-án Marseille-ben, VB-pótselejtezőn óriási nyomás alatt tartotta a magyar válogatottat és le is győzte 4:1-re.

Akaratlanul is rímel erre az, ami naponta jut eszembe a déli határunkon, Röszkénél beözönlő tömegek láttán, akik jogellenesen, a „zöld határon” lépnek hazánk területére, nem hajlandók regisztráltatni magukat, nem mennek a gyűjtőhelyekre, hanem a rendőrsorfalat áttörve elindulnak az autósztrádán, óriási veszélynek téve ki saját maguk és az autósok életét és biztonságát.

„Vonulnak a migránsok, vonulnak a migránsok...” – csörömpöl a fülembe a szörnyű ritmus, de nem csupán ez jut eszembe!

Manapság minden az „alapjogokra” van fölcsavar(od)va!

Boldog-boldogtalan ezekre hivatkozik, jóllehet az esetek döntő részében, ha megkérdeznék, kiderülne, hogy nem is tudják, mit beszélnek.

Tegyük hozzá: Európában a „jogok” a vezető kategória, a „kötelességek” csak huszadrangú szempont lehet! – Igen, csakhogy az iszlám világában ez utóbbi a legmélyebben gyökerező morális elem, ezért, ha a jogok-kötelességek pástján a keresztény és az iszlám vallás (ideológia) vívja csatáját, minden bizonnyal a muszlimok győznek...

Az a gyanúm, hogy a bevándorló muszlimok számára, akik az iszlám vallás hívei, az a különbség az arab világ és Európa között, hogy nekik a vallási kötelességeik maradéktalan teljesítése föltétlen kötöttséget jelent, Európában viszont a jogok elsődlegességéből folyó szabadság a meghatározó, jellemző szempont, azaz itt a „korlátlan szabadság földjét” találták meg, semmibe vehetik tehát az itteni jogszabályi előírásokat, a rendőri beavatkozási „kísérleteket”, elfoglalhatják a pályaudvarokat, teleszórhatnak szeméttel mindent...

Joggal nyilatkozta a miniszterelnök a német Bild című lapnak, hogy a személyi biztonsághoz és az emberi méltósághoz való jog „alapjog”, de a jobb élethez való jog nem az; nem követelhetik tehát a migránsok azt, hogy egy általuk meghatározott állam (Németország, Svédország) fogadja be őket menekültként. (De miért nem akar senki pl. Svájcban letelepedni?)

Miért mászkálhathak szabadon a migránsok hazánkban, ha még nem döntöttek kérelmükről? Törvénysértő módon lépték át az országhatárt, jogtalanul tartózkodnak tehát Magyarország területén!

Hogy a szabad mozgás joga mindenkit megillet? – Nos, ez tévedés!

Az Alaptörvény (2011. április 25.) egyértelműen kimondja:

 XXVII. cikk (1) Mindenkinek, aki törvényesen tartózkodik Magyarország területén, joga van a szabad mozgáshoz és tartózkodási helye szabad megválasztásához.

 Nem kell ehhez magyarázat!

A szabad mozgáshoz és tartózkodási helye szabad megválasztásához nem mindenkinek, hanem csak azoknak van joga, akik „törvényesen” tartózkodnak hazánk területén. Alkotmányosan lehet tehát korlátozni azok mozgását, akik nem legálisan lépték át a határt, ezért nem törvényesen tartózkodnak itt.

Hogy eddig miért nem szereztek érvényt ennek a szabálynak?

Alighanem a migránsok tömeges beözönlése miatt, amikor bölcsebb volt nem erőszakkal útját állni és ez által hergelni az egyébként idegileg felajzott embereket, főképpen addig, amíg folyamatos a menekült- és a gazdasági-bevándorló-utánpótlás...

Fontos tudni tehát, hogy általában az alapjogok sem korlátozhatatlanok.

 2014 tavaszán kaptam egy angol nyelvű szöveget tartalmazó írást a klubtársamtól. A tartalmát silabizálva még talán csettintettem is egy kicsit Dorval polgármesterének vagány bátorságán, főleg olyasmiket hallva, hogy a „civilizált Európa” ugyanekkor leszedi történeti hagyományainak ősi tárgyait az iskolák és más nyilvános épületeinek falairól, öltözködési szabályokat (értsd: tilalmakat, „dress codex”) vezet be, mert a muszlim kisiskolásokat „zavarják” a falon lévő Krisztus-keresztek és miniszoknyák.

Aztán szinte el is felejtettem ezt az írást, de napjainkban újra eszembe jutott. Most közreadom, de előtte az eredeti szöveget is, hátha pontatlanul fordítottam, ám nem szeretnék akaratlanul félreértést okozni.

Nos, „itt az írás, olvassátok!”

Az eredeti...

 HOORAY FOR CANADA!

 Muslim parents demanded the abolition of pork in all the school canteens of a Montreal suburb.

The mayor of the Montreal suburb of Dorval, has refused, and the town clerk sent a note to all parents to explain why...

 “Muslims must understand that they have to adapt to Canada and Quebec, its customs, its traditions, its way of life, because that’s where they chose to immigrate.

They must understand that they have to integrate and learn to live in Quebec.

They must understand that it is for them to change their lifestyle, not the Canadians who so generously welcomed them.

They must understand that Canadians are neither racist nor xenophobic, they accepted many immigrants before Muslims (whereas the reverse is not true, in that Muslim states do not accept non-Muslim immigrants.)

That nor more than other nations, Canadians are not willing to give up their identity, their culture.

And if Canada is a land of welcome, it’s not the Mayor of Dorval who welcomes foreigners, but the Canadian-Quebecois people as a whole.

Finally, they must understand that in Canada (Quebec) with its Judeo-Christian roots, Christmas trees, churches and religious festivals, religion must remain in the private domain.

The municipality of Dorval was right to refuse any concessions to Islam and Shariah.

For Muslims who disagree with secularism and do not feel comfortable in Canada, there are 57 beautiful Muslim countries in the world, most them under-populated and ready to receive them with open halal arms in accordance with Shariah.

Ask yourself the question, just once, ‘Why is it better here in Canada than where you come from?’

A canteen with pork is part of the answer.“

 és a fordítása...

 HURRÁ KANADÁNAK!

 Muszlim szülők azt követelték, hogy Montreal egyik elővárosának minden iskolai menzájáról tiltsák ki a disznóhúst.

Montreal Dorval elővárosának polgármestere elutasította a követelést, a jegyző pedig levelet küldött minden szülőnek, hogy megmagyarázza, miért.

 „A muszlimoknak meg kell érteniük, hogy nekik kell alkalmazkodniuk Kanada és Quebec szokásaihoz, hagyományaihoz és az ottani életformához, mert azt választották, hogy ide vándorolnak be.

Meg kell érteniük, hogy nekik kell integrálódni, megtanulni Kanadában élni.

Meg kell érteniük, hogy nekik kell az életmódjukon változtatni, nem a kanadaiaknak, akik őket oly nagylelkűen befogadták.

Meg kell érteniük, hogy a kanadaiak nem rasszisták, nem idegengyűlölők, már a muszlimok előtt is sok bevándorlót fogadtak be (fordítva azonban nem igaz, a muszlim államok nem fogadnak be nem-muszlim bevándorlókat.)

Ahogyan más népek, a kanadaiak sem akarják identitásukat és kultúrájukat feladni.

És ha Kanada a befogadó ország, akkor nem Dorval polgármestere az, aki a külföldieket befogadja, hanem az egész kanadai-quebeci nép.

Végül meg kell érteniük, hogy Kanadában (Quebecben) a zsidó-keresztény gyökereknek, a karácsonyfáknak, a templomoknak és a vallási ünnepeknek, a vallásnak egyaránt privát magánélet keretei között kell maradniuk.

Dorval községnek joga volt arra, hogy az iszlámmal és sariával kapcsolatban mindenféle engedményt megtagadjon.

Mindazoknak a muszlimoknak, akik ezzel a szekularizációval nem értenek egyet és nem érzik komfortosnak Kanadát, van a világon 57 gyönyörű muszlim ország, többségükben alacsony népességgel és készek arra, hogy őket befogadják a sariának megfelelő ételekkel.

Ha önök a hazájukat Kanadáért és nem valamelyik más muszlim országért hagyták el, akkor ez azért volt, mert azt állapították meg, hogy Kanadában az élet jobb, mint bárhol másutt.

Tegyék fel legalább egyszer maguknak a kérdést: „Miért jobb itt, Kanadában, mint ott, ahonnan jöttek?”

„A disznóhúsos menza egy része a válasznak.”

 Ugye, ez nem igényel semmiféle magyarázatot?

„Álmomban két macska voltam és játszottam egymással” – mondta Karinthy Frigyes (1887–1938), a magyar irodalom egyik óriása, aki a „humorban nem ismert tréfát”.

„A filmben saját ikertestvérem is voltam és harcoltam egymással” – mondhatta Kabos László (1923–2004) színész, komikus, aki a címben említett filmben saját ikertestvérét is játszotta.

„Szürke kis veréb” – mondták Edith Piafra (azaz „Veréb” Editre, 1915–1963) a francia sanzon különleges hangú, ám megjelenésében inkább alig észrevehető „alacsony nagyságára”.

„Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok” – mondják, ha valaki szükséget szenved és kap bármi kis segítséget is...

Az említett idézetek mindegyike a veréb kicsiségére, jelentéktelenségére utal, jóllehet vannak tőle kisebb madarak is, de senki sem hivatkozik pl. a kolibri piciny voltára...

Ez a szürke kicsi lény a napokban mégis megdobogtatta-megmelengette a szívemet-lelkemet.

Nem vagyok bigott, harcos természetvédő: nem verem földhöz magamat az örömtől, ha azt látom, hogy valaki eteti a galambokat, nem rántok kardot mérhetetlenül primitív dölyffel, vagy ál-dühvel az „állatok jogainak védelmében” – inkább afféle csendes természetbarátként gyönyörködöm a körülöttem élő-nyüzsgő világban.

Hajdanán nagyon sok veréb élt környezetünkben. Főképpen gyakran lehetett látni ott, ahol lovak is jártak, azaz a falvak igavonói, vagy a városok konflisai nyomában.

Aranyosak voltak! Hangosan csiripeltek, pöröltek, veszekedtek egy-egy morzsáért vagy magocskáért; nem lépkedtek büszke méltósággal, mint a kakasok vagy a pávák, hanem igen murisan ugra-bugráltak, mint akiknek „elmentek otthonról”.

Kártékonyak voltak, irtani kellett őket! – Mi is eleget tettünk gyerekként a parancsnak: gumipuskával (van, aki csúzlinak ejti) lőttük-lövöldöztük, hogy a macskák is örüljenek a friss veréb-pecsenyének... (Hallottam valamikor, hogy a kínaiak bebizonyították, hogy dobszóval is lehet verebet fogni: rengeteg embert állítottak a folyók és tavak mellé, s a dobszótól megriadt madárkák a repüléstől elfáradva-kimerülve nem juthattak vízhez, szomjan halva hullottak az ujjongó dobosok lábai elé.)

Nem hiszem, hogy a gyerekek szorgoskodása okozta itthon, de pár évvel ezelőtt a verebek egyszer csak eltűntek: nem láthattuk ugrálásukat, nem hallhattuk csiripelésüket – nélkülük valahogy üresebb lett a természet.

Azt mondják, a fecskék ritkulásának az is az egyik oka, hogy nem találnak elég sarat a megfelelő fészek-építéshez. A természetes földfelület egyre nagyobb részét betonozzák le a lakott településeken, ahol a fecskék fészket raknának, másrészt a szárazabbá váló időjárás miatt sincs elegendő sár, ami erősebbé tenné, összetartaná lakhelyüket, ami aztán leesik és elpusztulnak a tojások vagy a fiókák. – A verebek inkább fűszálakból, pihetollaikból építik fészkeiket, nekik van bőven anyag, ez sem lehetett oka az eltűnésüknek.

Aztán védetté nyilvánították őket! Lehet, hogy korábban kellett volna?

A közelmúltban mégis az dobogtatta meg a szívemet, hogy ismét láttam az utcán verebeket. A troli-megállóban cikáztak-pattogtak a járdán, csipegették az apró ennivalóikat. (Ahol korábban galambok sétáltak és kerestek élelmet...)

Megvallom, jó volt ismét látni a korábbi, cserfes kis szomszédainkat. Most, amikor gyakran szólnak hírek arról, hogy hol, milyen fajok vannak kihalásra ítélve, vagy már benne is vannak e szomorú folyamatban, jó ennek az ellenkezőjével is szembesülni, ha ritkán is!

Remélem, a nyári hónapokban, távol a nagyváros sűrű beton-építményeitől, még gyakrabban láthatok „szürke kis verebeket”... (ha nem is az udvaromban, mert ott feketerigók tanyáznak – nem kisebb örömömre)!

Vagy talán tessék jobban megnézni: ezek a kicsi madárkák már nem is olyan szürkék!

Kedves barátaim, elvtársak – kezdte beszédét Tóbiás József MSZP-elnök az Európai Szocialisták kongresszusának zárónapján Budapesten [...] Ma Magyarországnak változásra van szüksége, és ez, a 2018-as kormányváltás az MSZP összefogó ereje nélkül nem fog sikerülni – mondta Tóbiás. Úgy vélte, Orbán Viktor leváltását a magyaroknak maguknak kell megoldaniuk, de megköszönte a külföld elvi és értékbeli támogatását ebben...

Orbánról a szocialisták elnöke azt mondta, hogy idegengyűlölő, radikális és gyűlöletkeltő politikus, de arra figyelmeztetett, hogy "a gyűlöletpolitika zsákutca". Erről régen megtanultuk, hogy nem vezet sehová – tette hozzá Tóbiás József.

lengyel tibor: A gyűlölet politikája zsákutca, Orbán Viktor leváltása a cél.

Origo, 2015.06.13. 10:55 

Akárcsak a szocik gyűlöletpolitikája!

„kiváncsi” hozzászólása:2015.06.13. 14:15:58

 Nem tudom, az ilyen „kemény” szavak hallatán-olvastán Orbán Viktor miniszterelnöknek mi jut eszébe; alighanem József Attila „(LE VAGYOK GYŐZVE...)” c. versének első két sora:

 Le vagyok győzve, (győzelem ha van)

de nincs, akinek megadjam magam.

Alkotmányellenes az állami földvagyonról szóló törvény nemzeti parkokkal kapcsolatos módosítása – mondta ki az Alkotmánybíróság (Ab) a 2015. június 1-én kihirdetett határozatában.

Lenkovics Barnabás Ab-elnök hivatalba lépése óta ez az első eset, hogy a testület egy, a kormány számára fontos ügyben szembement a kabinet akaratával. A döntés azért is meglepetés, mert tavaly ősszel alaposan átalakult az Alkotmánybíróság összetétele, elvileg már az új, 2010 után megválasztott tagok vannak többségben.

Windisch Judit – MTI/VS.hu - 2015. június 1. 11:19

Ez kétségtelenül jelentős, fontos hír, nem lehet „szó nélkül” hagyni.

Meg is hívták hát az egyik tv-stúdióba azt az egykori kisgazda, mai fideszes képviselőt, aki jelen volt hallgatóként az Ab ülésén is a döntés kihirdetésekor. (A csatorna nevét nem árulom el, mert akkor még kevesebben akarnak nyilatkozni neki a kormánypártiak közül...)

Az interjút készítő hölgy igen „laza”, meg is kérdezi a képviselő urat:

• Mit szól ahhoz, hogy az Alkotmánybíróság „elkaszálta” a törvényt?

Micsoda? Valljuk be, ez nem éppen túl színvonalas kérdés! De talán nem is tűnt volna föl, ha nem „kaszálásról” szól...

Első hallásra úgyszólván „megbocsátottam” a riporter hölgynek, sőt, a lelkem mélyén még elismerő csettintést is hallattam, hiszen az állami földeken és a nemzeti parkokban, sőt, általában a mezőgazdaságban szoktak kaszálni – szellemes volt a nyitás, nemde?

Eltűnt azonban a „megértésem”, amikor másodszorra is „kaszált” az Ab. Nem sápadtam bele, de átsuhant rajtam a szörnyű gyanú: ez a némber (bocsánat, de pontosan így suhant!) csak nem akarja „leparasztozni” az alkotmánybírákat, hogy folyton „kaszáltatja” őket... – Többet személyesen ismerek közülük: szakmailag nagyszerűen fölkészült, művelt, intelligens jogászoknak, tekintélyes embereknek tartom őket, miért beszél így a munkájukról! Vagy csak ennyire telik neki, ezt az egy szót ismeri?

Hamarosan megkönnyebbültem. Az interjú még hátralévő idejében a hölgy soha többé nem hozta szóba az „elkaszálást”.

Nem kevésbé lazán „elmeszelést” mondott...

Ezúttal indítványozom, hogy az Ab bíráskodjon, ne pedig kaszáljon és meszeljen, mint ahogy azokkal „hírbe hozták”!