Amikor jónéhány évvel ezelőtt egy esti szolíd borozgatás közben előterjesztettem a barátaimnak, hogy hamarosan olyasmibe kezdek, amit életemben még sohasem csináltam: horgászni fogok, akkor asztaltársaim, az irodalomtörténész professzor és a színész-boxoló egyaránt hangos kacagásban törtek ki. Már-már sértő volt, hogy kinevetnek, pedig én komolyan gondoltam...
Amikor kifogásoltam bántó magatartásukat, megmagyarázták, miért tették: én ugyanis mindenkinek – nekik is – állandóan mondom: ne telefonáljanak hajnali fél 9 előtt, mert én akkor kezdek feléledni. Inkább fennmaradok éjjel, csak ne kelljen korán kelnem; de hiszen egy horgász ekkor már hazafelé tart, hogyan akarok én ilyenkor halat fogni?
– Én majd délután fogok horgászni – vágtam rá némi bizonytalansággal, mert fogalmam sem volt, hogy a halak nem éppen olyankor fekszenek-e le aludni...
Azóta, persze, nem nevetnek ki, mert a négy „versenyzőből” álló kis csapatból én vagyok a „bajnok” egy négykilós ponttyal, amelyről hivatalos tanúsítványom is van, mert hazafelé jövet ki kellett fizetni, s ehhez kellett lemérni. (A tulaj nem csalhatott, nem mérhetett többet, mert mindenki vizsla szemekkel ellenőrizte, nehogy hozzáadjon akár egyetlen dekát is...)
Barátaim és ismerőseim nem is telefonálnak korán reggel, és ez így is van rendjén.
Történt pedig nem oly régen, hogy negyed 9-kor csörgött a telefonom. Én aznap korán keltem, már éppen reggelizni készültem a konyhában, amikor meghallottam az ismerős hangot. Morogtam is egy kicsit magamban, hogy talán nem ismeri az órát a hívó, vagy az „illemet” nem ismeri, de – „szokásomtól” ezúttal eltérve – mégis úgy döntöttem, hogy fogadom a hívását. – Bár ne tettem volna!
Amint nem túl vidor hangulatban közeledtem a telefon felé, minden megvilágosodott előttem...–Halló, drágám – hallatszott a készülék felől, de biztos voltam benne, hogy nem én adtam ki ilyen csicsergő hangokat, ám az is felrémlett bennem, hogy nem is a telefonból jöhetett ez a kedveskedés, hiszen a kagylót még senki sem vette föl...
Hát, persze, a televízió! A fölkeléssel egyidejűleg be szoktam kapcsolni, de a valódi nézése-hallgatása rendre elmarad, mert a fürdőszobában és a konyhában azonnal a rádióra váltok, arra jobban figyelek.
Igen, a televízióban futott valami reklám, s annak részeként csörgött a telefon és szólt bele valaki, én pedig...
... azóta nem kapcsolom be reggel a tv-t.
Ily módon eggyel kevesebb olyan nézője-hallgatója van, akit megtéveszthet az ismerős csengetés, én sem működtetem teljesen fölöslegesen a készüléket; így még a villanyszámlám is örülhet, hogy kisebb összeg terheli...
Szombaton déli egykor viszont valóban csörgött a telefon! Ilyenkor, ebédidőben, amikor sok ember bizonyára szundít egy kicsit? Mert hétközben, ha dolgozik az illető, lehet, hogy ekkor igyekszik „bepótolni” a kimaradt délidei lazítást.
Én nem szoktam ebéd után aludni, de ez egyáltalán nem értelmezhető úgy, hogy egyetértenék az ilyenkor telefonálókkal. – Fölvettem a kagylót.
– Jó napot kívánok, Ön most egy hangfelvételt hall – kezdte egy konzerv-hang –, örömmel tájékoztatjuk, hogy az Ön városába is megérkezett...
Letettem a telefont. Nem érdekelt, mi érkezett meg! Nem voltam mérges, sem dühös, tulajdonképpen nem is haragudtam senkire, kizárólag csak „szolidaritásból” szakítottam meg a vonalat. Azokkal „szolidaritottam”, akiket esetleg déli (vigyázat: nem téli!) álmából riaszthatott föl az érzéketlen reklámozó.
Azt hiszem, nem is lett volna értelme végighallgatni, mit kínált a hangfelvétel. Az ilyen módon hirdető cégtől úgysem vettem/béreltem stb. volna semmit, nem mentem volna el ingyenes bemutatójára/vacsorájára/üdülésére stb. – Nem kívántam semmilyen formában sem üzleti partnere lenni!
A helyzetet még az sem menti, ha esetleg a telefonáló-magnókezelő annak alapján kapja fizetését, hogy hány számra engedte rá – szombaton ebédidőben is(!) – hirdetése géphangját...
