Ez a súlyos mondat szerepel – így, szó szerint, idézőjelben – a Népszabadság 2013. január 15-i egyik cikkének végén. Az idézőjel mutatja, hogy ezt a szerző is átvette valahonnan, nyilván más „szövegkörnyezetből”. Ámde ez a mondat önmagában is igen súlyos értékítéletet hordoz.
Hajdanában – még a tanácsrendszer idején, úgy fél évszázada, az 1980-as évek elején – ülést tartott egy nagyváros tanácsa; valamilyen rendelettervezetet tárgyalt. Előadója a Jogi bizottság elnöke volt, akinek szóbeli „kiegészítője” után a tanácselnök megnyitotta a vitát. Sorra jelentkeztek a tanácstagok és ontották a módosító javaslataikat, amelyek, persze, nem csupán az eredeti tervezetet módosították volna, hanem egymásnak is ellentmondottak; szóval, teljes volt a zűrzavar. A tanácselnök minden hozzászólás után nyilatkozott: „ezt is belevesszük a rendeletbe”, „ezzel is módosítjuk a tervezetet” és más hasonlók.
A baj akkor történt, amikor a tanácselnök lezárta a vitát, majd arról akarta szavaztatni a testületet, hogy fogadják el a rendelettervezetet a „módosító javaslatokkal” együtt. (Ugye, emlékszünk: a módosító javaslatok együttesen a totális zűrzavart eredményezték volna?) – Ekkor szót kért a Jogi bizottság elnöke, és azt indítványozta, hogy a tanács vegye le napirendről a tervezetet, így a bizottság a hozzászólások értékelése után módosíthatja az eredeti előterjesztést, s azt hozhatja ismét a tanács elé.
– Ez csak a bizottság elnökének fölösleges aggályoskodása! Én mégis fölteszem szavazásra a tervezetet... – bazsalygott kajánkodva a tanácselnök.
– Visszavonom a Bizottság által benyújtott tervezetet! – kiáltotta közbe a Bizottság elnöke, s „ezúttal a szavazás elmaradt”. (Idézőjelbe tettem ez utóbbiakat, mert eszembe jutottak Lucifer szavai Madách Imre: Az ember tragédiájának X. színéből: „Ezúttal a nyakazás elmarad”...).
A tanácselnök ez után az irodájába kérette a Jogi bizottság elnökét, és elkezdte kioktatni; elmagyarázni neki, hogy nem tűri el senki beleszólását az ülés vezetésébe, egyébként a tanácstagok komoly, felkészült emberek, vannak közöttük középiskolai tanárok, orvosok stb., nem tesznek hebehurgya javaslatokat és í. t. – Nem tudta (vagy talán pontosabban: nem akarta) megérteni, tudomásul venni, hogy egy jogszabály nem csupán „értelmes javaslatok” összessége, hanem olyan zárt, logikai egység, „szerkezet”, amelybe „kívülről” bárhova belenyúlni roppant kockázatos, mert lehet, hogy valahonnan kihúzva vagy éppen beleírva valamit (pl. egy „nem”, „és”, „vagy” szócskát, esetleg „vesszőcskét”), az egésznek az értelme megváltozik, s a szabályozás egész logikája összedől, vagy éppen értelmetlenné válik. – Ráadásul mindezért a „balhét” a Jogi bizottság elnökének kellett volna elvinnie...
Jogszabályt írni biztosan mindenki tud, ámde „jó” jogszabályt talán mégsem mindenki. Ehhez igen komoly szakmai fölkészültség kell, enélkül belevágni nagy vakmerőséget jelent. Persze, magáról általában azt hiszi mindenki, hogy őrajta nem foghat ki ilyesmi, hiszen ismeri a szavak értelmét, a magyar nyelv törvényeit, s máris hozzáfoghat.
Sajnos, nálunk is sokan gondolt/j/ák így, emiatt lettek aztán jogszabályaink olyanok, amilyenek, és emiatt kellett néhány éve kötelezően bevezetni a jogi-igazgatási felsőoktatásban a „jogalkotástant”, ahol a hallgatók megismerkedhetnek a jogszabály-szerkesztés alapjaival, persze, főképpen a technikai elemekkel, mert a „tartalmi bolondságok” elkerüléséhez ennél több kell. Pl. nagyobb figyelem, hogy ne írjanak olyan jogszabályokat, mint amilyeneket hosszú ideje kuncogva emlegetnek az emberek. Íme, két példa ezekre:
Egy amerikai város (Canton) tanácsa elrendeli:
„1. Építtessék új fogház.
2. Az építkezésnél a régi fogház anyaga használandó fel.
3. Mindaddig, amíg az építkezés befejeződik, a foglyok a régi fogházban őrizendők.”
Hasonlóan „szellemes” az amerikai Kansas állam egyik régi törvénye, amelyik a közlekedés rendjét szabályozta, ekképpen:
„Ha két vonat valamelyik sínkeresztezésnél találkozik, mindkettő köteles megállni, s egyik sem indulhat el mindaddig, amíg a másik el nem haladt”
Persze, nálunk ilyeneket nemigen írnak, de azért ne gondoljuk, hogy itt minden fenékig tejfel! Akadnak jogalkotási hibák, tartalmi téren is (éppen ilyen szabályozási „gyöngyszem” szerepelt egy 2010. december 25-i, Nesze neked, közlekedés-biztonság! c. itteni blog-bejegyzésben is), de most inkább csak egy formai „szépséghibát” említek, amelyről az [origo] így írt 2011. december 30-án:
A Magyar Közlöny pénteken kiadott 164. számában megjelent az idei 200. törvény, mely egyébként a nemzeti mobil fizetési rendszerről szól. A római számmal jelölt új jogszabály azonban a CXCX. sorszámot kapta, mely kiolvasva a "százkilencventizedik" - hívja fel a figyelmet az Index.
A kétszázat római számokkal CC-ként kell írni.
Kínos, kínos, de erre mit lehet mondani?
„Sic transit gloria mundi”, így múlik el a világ dicsősége! Ide vezet a társadalom kulturális színvonalának ijesztő zuhanása. Ha átírják a klasszikus irodalmi műveket, hogy a fiatalok egyáltalán megértsék, és brutálisan meg is kurtítják, mert az eredeti hosszúságúhoz az ifjak már hozzá sem kezdenek, a klasszikus művek helyett azok „zanzáit” olvassák/hallgatják/nézik; „tudásuk” nagy részét ma már az internetről szerzik. Ez még nem is lenne baj, ha biztos alapokra építhetnének.
A kulturális színvonal ijesztő zuhanását említettem az imént. Igazságtalanok lennénk azonban, ha azt állítanánk, hogy régebben mindenki zseni volt. Hajdanában egy egyetemi szóbeli fölvételin aktuális világpolitikai kérdések kerültek szóba. A jelöltnek jól érzékelhetően fogalma sem volt az érintett államok földrajzi elhelyezkedéséről, mindent eltévesztett. Kisvártatva megszólalt a felvételi bizottság nagy tekintélyű (akadémikus!) elnöke: „Úgy látom, Maga is a János vitézből tanulta a földrajzot, hogy ugyanis »Franciaország és India határos« ...”
Visszatérve a római számok nem-ismerésére: úgy látszik, ideje lenne ezeket is arab számokkal fölváltani a törvények jelölésénél (nem akarok „jósolni”, de fogadni mernék, hogy nem túl sokára ez is bekövetkezik...), mert az már korában is okozott kínos helyzetet.
Mégpedig akkor, amikor az Országgyűlés egyik ünnepi, plenáris ülésén egy igen magas állami tisztséget viselő ember a választási eljárásról szóló 1997. évi C. [tehát századik!] törvényt 1997. évi „Cé” törvénynek olvasta...
Ja, és – mielőtt elfelejteném – a kép teljességéhez hozzátartozik még, hogy az e bejegyzés elején emlegetett tanácselnök nem tudta elviselni, hogy a Jogi bizottság elnöke ellene mert szegülni, ezért minden helyzetben és minden időben igyekezett „keresztbe tenni” neki, úgy, hogy attól kezdve folyamatosan akadályozta a bizottság munkáját. Ebből értett annak elnöke, s pár hónap múlva lemondott a bizottság vezetéséről s egyidejűleg bizottsági tagságáról is...
A „nyakazás” tehát csak „azúttal” maradt el...
