E szólás állítólagos eredetét Jókai írta le.
Egy Kecskemét környéki tanyán lakó gányó (dohánykertész) meghallotta, hogy „komédia lesz Király Károly uram pajtájában. Neki, mint alább látandjuk, igen szép fogalmai voltak e neméről a gyönyörűségeknek, s azoknak előélvezetében felvette magát a kakasülőre, lefizetvén az öt garasokat.
A függöny tetszett neki, de ami a függöny után következett, az nem állta ki a kritikáját: valami vékony színdarab volt az hosszú beszédekkel. A gányó csak várja, hogy mikor lesz már vége a párbeszédnek, az egyik elhagyná már, a másik megint újrakezdi. Ez elmúlik, akkor meg az ottmaradt személy még magánybeszédhez fog, rettenetes gumielasztikumból készült véghetetlen magánybeszédhez. A gányó sem tűrheti már tovább, lekiált onnan a paradicsomból:
– Nem ér semmit az a sok beszéd, ifjasszony, nem ütjük avval el: lássuk már a medvét!”
Jókai Mór összes művei. Adomák. Budapest, 1992, 138. p.
Bizony, az úrfi abban a reményben ült be nézőközönség soraiba, hogy ott az abban az időben szokásos állatviadalt fog látni.
Ez jutott eszembe akkor, amikor a következő MTI-hírt olvastam:
Homokzsákokat loptak, máris rács mögé kerültek 4 hónapra
A Tatabányai Járásbíróság vasárnap négy hónap börtönbüntetésre ítélte azt a két nőt, aki töltésre váró homokzsákokat tulajdonított el péntek este az árvízi munkálatok egyik almásfüzítői helyszínéről - tájékoztatta a Komárom-Esztergom Megyei Rendőr- főkapitányság az MTI-t.
A sajtószolgálat közölte: a 48 éves és a 53 éves ácsi nő gyanúsítotti kihallgatása során beismerte a bűncselekmény elkövetését, és azt mondták, hogy a zsákokat saját használatra lopták, azokban diót és takarmányt tároltak volna. A nyomozók megtalálták az eltulajdonított zsákokat.
A rendőrök a gyanúsítottakat őrizetbe vették és kezdeményezték a gyorsított eljárásban történő bíróság elé állításukat. A bíróság vasárnap a két nőt négy hónap, börtönben letöltendő, azonnal végrehajtandó szabadságvesztésre ítélte.
MTI, 2013. június 9.
Milyen mélységes elvetemültség, alattomos primitívség kellhet ahhoz, hogy valaki az eddig soha nem látott méretű árvíz közvetlen és életveszélyes fenyegetése közepette a védekezéshez szükséges homokzsákokat ellopja?
Ugye, az idősebbek arra is emlékeznek, hogy 2013 márciusának Idusán szokatlan hóviharok törtek hazánkra, főképpen a Dunántúlon és Észak-kelet-Magyarországon megbénítva a közlekedést és az áramellátást, rengeteg gondot, nehézséget okozva az ott lakóknak, rengeteg gondot, nehézséget és anyagi terhet okozva a mentésben résztvevőknek, végső soron az adófizetőknek. – És jött a tudósítás:
Kábeltolvajok viszik a leszakadt vezetékeket
Továbbra sincs áram 15 ezer háztartásban és intézményben Szabolcs-Szatmár-Beregben.
Az E.ON több száz embere dolgozik a helyreállításon, de gondot jelent, hogy nehéz megközelíteni a hibahelyeket, illetve az is, hogy megjelentek a kábeltolvajok is a környéken. Hétfőre virradóra 500 méter nagyfeszültségű kábelt loptak el Gávavencsellő környékén olyan területről, ahol nagy erőfeszítéssel már sikerült helyreállítani a szolgáltatást.
Hír24, 2013.03.18.
Ismeretes, hogy régebben a jog bátrabban élt a lehetséges eszközökkel. Közveszély helyszínén elkövetett hasonló cselekményekre statáriális ítélkezést (törvénykezést!) írt elő, aki tehát ezek elkövetését fontolgatta, számolnia kellett a legkeményebb következményekkel.
Persze, tartozunk az igazságnak azzal, hogy megemlítjük: a márciusi eseményekre tekintettel az Országgyűlés április közepén 309 igen, 6 nem szavazattal fogadta el a fideszes Kocsis Máté és Gulyás Gergely javaslatát, s vétség helyett bűntettnek nyilvánította a közveszély helyszínén elkövetett lopást; ennek megfelelően a büntetési tételt alapesetben kettőről három évig terjedő szabadságvesztésre emelte, a különösen nagy értékre elkövetett lopásnál pedig tíz évben állapította meg a büntetés felső határát. („Apró szépséghiba”, hogy ez a szigorítás 2013. július 1-én lép hatályba, tehát június elején még nem alkalmazhatta a Tatabányai Járásbíróság...)
Hogy mi köze mindennek a címben emlegetett medvéhez?
Nos, az, hogy látni kellene az elkövetőket, legalább akkor, amikor már bűnösségüket jogerős ítélet megállapította!
Ismerem a hangos ellenvetéseket: az emberi méltóság mindenkit megillető alapvető joga ezt nem teszi lehetővé, hiszen az mindenkit megillet, még a bűnözőt is!
Hát ne illesse meg!
Nem szeretnék durva kifejezéseket használni, de véget kellene vetni ennek az álszent, képmutató szemforgatásnak! – Súlyosítjuk-szigorítjuk a büntetési tételeket, hogy jobban „megtorolhassuk” az elkövetett galád cselekményt és ezzel jobban „megnyugtathassuk” a méltán fölháborodott társadalmat, de könnyelműen és érthetetlenül lökjük félre a generális prevenció, az általános megelőzés valószínűleg igen hatásos eszközét: az elkövető bemutatását, nevének nyilvánosságra hozását és arcképének közzétételét.
A Magyar Néprajzi Lexikon „pellengér, szégyenfa” címszavánál a következőket olvashatjuk:
A feudális korban az elítélt megszégyenítésére, megfenyítésére és megbecstelenítésére használt büntetőeszköz volt, amelyet hazánk német lakosságú területén már a 13. sz. óta, V. Károly 1532. évi törvénykönyve óta pedig általánosan használtak a különböző büntetőhatóságok. 1786 után már csak a lopás megbüntetésére volt szabad alkalmazni.
Egyúttal a büntetőhatalom jelképének is tekintették és a 18. sz. közepéig a falvak, városok képéhez hozzátartozott a piactéren, a községháza előtt vagy a malom mellett felállított pellengér. – Egyszerű oszlop vagy kőépítmény volt, amelyhez az elítéltet meghatározott ideig hozzáláncolták és ezáltal kitették a környezet gúnyjának, vagy éppen a pellengéren verették meg a hóhérral vagy a poroszlóval. – A pellengérrel való büntetés fő- és mellékbüntetés lehetett. Célja az volt, hogy az elítéltre nyilvánosan felhívják a társadalom figyelmét és egyúttal meg is szégyenítsék. A hóhér közreműködésével való pellengérre állítás következménye a polgári becsület elvesztése volt; az elítélt jogvesztetté vált, nem volt többé teljes jogú tagja a társadalomnak, pl. nem lehetett tagja a céhnek.
Mielőtt még valaki balgán azt gondolná, hogy ez a blogbejegyzés a középkori pellengér visszaállításáért íródott, hozzáteszem, hogy egyáltalán nem azért, hanem mindössze néhány szabály ésszerűsítése, és a farizeus „filozófia” mellőzése érdekében!
Miért nem láthatja mindenki az elvetemült bűnöző arcát? Miért nem tudhatja meg a környezete, ki miatt halhattak (volna) meg emberek? Nem hiszem, hogy ne lenne visszatartó, elriasztó jellege annak, ha a média (azaz a médiumok!) révén mindenki felismerhetné az elkövetőt. Nem kellene pellengért építeni a piactéren, ennél jóval „modernebb” módszer lehetne nevének és fényképének nyilvánosságra hozatala.
Nem túl régen arról szóltak a hírek, hogy egy bírót és egy ügyvédet ítéltek jogerősen szabadságvesztésre, mert súlyos korrupción kapták őket. A legelső tudósításban még közölték a monogramjukat(!), később már ezeket is elhagyták.
Miért nem tudhatja az állampolgár, hogy melyik ügyvédhez ne menjen, mert börtönben ül? Miért nem tudhatja az állampolgár, kiket ítéltek jogrerősen szabadságvesztésre, ha már a tárgyalás úgyis nyilvános volt?
Most, amikor mindenki a nyilvánosság erejéről, az átláthatóság (transzparencia), a közösségi kontroll erejéről, a „titkolózás” minél szűkebb területre szorításáról beszél (álmodozik?), könnyedén mellőzi ehhez a legkézenfekvőbb (és minden bizonnyal igen hatákony) eszközöket.
Hát akkor, „lássuk a medvét”!
