„Hangos” reggelre ébredtem. A médiumok (ugye, nem médiák?!) mindegyikének sport rovatában a hírek élén szerepelt, hogy valamelyik magyar hölgy világbajnoki aranyérmet szerzett Budapesten a női birkózás 59 kg-os súlycsoportjában.
Mégsem tudok honfitársnőnk világraszóló sikerének felhőtlenül örülni!
Persze, nem az illető egyéni teljesítményével, hanem magával a „műfajjal” van bajom.
Előrebocsátom: kedvelem, sőt, szeretem a nőket. Szépek, kedvesek, kellemesek (kivéve a csúnyákat, morcosakat és durvákat); jelenlétük nélkülözhetetlen egy normális társadalomban, beleértve annak szűkebb köreit is – s ez így van rendjén.
Ismerem azokat a felfogásokat is, amelyek az alapvető jogok és a nemek egyenjogúságának abszolút korlátlanságát hirdetik; utóbbit egészen addig srófolva, hogy elvetik a természet-adta biológiai nemeket, s azt követelik, hogy minden ember maga dönthesse el, miként akar élni: nőként avagy férfiként(?)...
Én most az ezeknél normálisabb jelenségekről akarok szólni.
A játékok – ha nemes vetélkedőkről van szó – nem csupán szórakoztatók, hanem hasznosak is az „erőfölmérés” szempontjából. Ezt már az ókorban is tudták, s rendeztek különféle viadalokat.
A sportnak ez a funkciója máig megmaradt, sokan vannak művelői és nézői egyaránt. Hogyne, hiszen a szabályozott keretek között folyó mérkőzés a külső szemlélőnek is élvezetet nyújt; a fölkészült, edzett sportolók nemes harcát még nézni is érdemes.
Én azonban két dologtól viszolygok. Miközben a nemek egyenjogúságának elvével egyetértek, nem tudom nézni a női birkózást és a női ökölvívást. – Ezek ugyanis a fizikai erő közvetlen, szemtől szembeni alkalmazását jelentik, ahol a két versenyző üti-püföli, földre viszi-gyötri egymást. Úgy vélem, ezek „nem nőknek valók”, ám nem csupán a biológiai-testi felépítésük miatt, hanem azért sem, mert hiányzik belőlük az a nyers alap-erő, amelyre épülhet az adott sportág technikája. (Nem tehetek róla, de emiatt e női versenyeket, inkább szánalmas kalimpálásnak, semmint erőtől duzzadó viadalnak látom.)
Bár a női focit sem szoktam nézni, ezzel nincs ilyen erős ellenérzésem, valószínűleg azért, mert itt a „nyers” erőnek nincs akkora dominanciája, a játékosok ilyen egymásnak feszülését a bíró lefújja.
Az idősebbek még emlékezhetnek, hogy volt idő Magyarországon is, amikor nőket hívtak és képeztek ki traktorosnak, s szegény lányok-asszonyok büszkén feszítettek a hajdani „körmös” traktor nyergében, demonstrálva, hogy nálunk mindenki lehet traktoros (még annak árán is, hogy szervezetükben helyrehozhatatlan károsodások keletkeztek)...
Kár volt értük!
