Valahol a nagy magyar Alföldön, az egyik tanya mellett egy jókora birkahodály sarkában télen a pásztor furulyázni tanítja a gyerekét, abban a reményben, hogy ha majd kitavaszodik és a juhokat kihajtják a legelőre, a fiú elbűvölheti játékával nem csak a birkákat, hanem a mezőn megforduló sok marhát és disznót is...
A gyereknek nincs érzéke a zenéhez, nem is nagyon megy neki a tanulás, mindig melléfog, sőt, nem egyszer ujjaival a lyukat sem találja el – ilyenkor az apát elönti a düh...
– Inkább szolmizálj, fiam! – rivall rá a gyerekre lemondóan –, tanuld meg azt is!
A gyerek szót is fogad, rá is kezdi: „szó–lá–mi”, „szó–lá–mi”, de a harmadik ismétlés után már azt hallani tisztán: „sza–lá–mi”, „sza–lá–mi”...
Ezt meghallván az apa még nagyobb haragra gerjed és egy nagy tányér nyaklevest (helyesbítés: tenyérrel nagy nyaklevest) ad a megszeppent fiúnak, mire az hüppögni kezd.
Ám ha később mégis szépen furulyázni halljuk ezt a gyereket, jusson eszünkbe: azért tanulta meg olyan jól a muzsikálást, mert az apja ott, a birkaistállóban, az arrafelé elterjedt, sőt, külföldön is általánosan ismert „Hodály-módszert” alkalmazta!
