1. „ugorgyunk!”

„Itt az írás, forgassátok

Érett ésszel, józanon…!”

– így kezdi Kölcsey Ferenc a „Vanitatum vanitas” c. versét. Én is szívesen kezdeném így feljegyzéseimet, ám rögtön eszembe is jut a szörnyű valóság: „mind csak hiábavaló”, mert könnyen lehet, hogy pl. a humán jellegű tanulmányokat folytató mostani egyetemisták közül senki nem tudná, honnan ered ez a két verssor. Többször előfordult már, hogy ha egy-egy hallgató jól felelt a kollokviumon, halkan noszogattam: „ugorgyunk!”, s mikor megláttam a tétova, kissé riadt tekintetét, megkérdeztem, tudja-e, kitől idéztem. Nem készítettem ugyan statisztikát, de az a keserves valóság, hogy tízből legfeljebb 2–3 helyes választ kaptam. Pedig nem is Nietzsche, esetleg James Joice valamely korai, magyar nyelven eddig meg nem jelent művéből kértem szöveg-felismerést, hanem Nyilas Misinek mondta ezt a jó öreg, vak Pósalaky úr…

Persze, megillet bennünket a „ius murmurandi”, a morgáshoz való jog, de érdemes-e egyáltalán dörmögnünk akkor, amikor „új rablói vannak a nyárnak”, új költők jelentek meg, ha nem is fennen szárnyalva a felhők között, hanem jó mélyen, a budapesti metró szintjén? Ott olvastam ugyanis néhány hete két „gyöngyszemet”. Szó szerint a következőket:

„Hová merűlt el szép szemed világa?

Mi az, mit kétes távolban keres?

Talán a múlt idők setét virága,

Vagy csak a front hatása ez?”

A másik:

„Majd az édes álom pillangó képében

Elvetődött arra tarka köntösében.

De nem mert a szemére szállni még sokáig,

Az Oktogontól egész a Blaháig.”

Nos, ezekhez nincs mit hozzáfűzni…