Csodaszép tavaszi napunk van, nem kétséges: költő ecsetjére kívánkozik!
Igen, tudom, néhány kajánkodó barátom most bazsalyog: ez teljesen értelmetlen és szokatlan mondat, legfeljebb úgy lenne jó, hogy „költő tollára” vagy „festő ecsetjére” kívánkozik. Nos, majdnem igazuk van, azzal az apró megjegyzéssel, hogy én most olyan költőre gondoltam, aki egyben ragyogó festő is…
Azt se tessék kifogásolni, hogy Március a vers címe, amit alább idézek, most pedig április van (sőt: április 4-e!). A megjegyzés ugyan jogos lenne, ámde ki írta? Bizony, Áprily…! (Ezért az illetlenségért kénytelen vagyok bocsánatot kérni mindenkitől!)
„Most tél van és csend és hó és halál” – írta Vörösmarty. „Most dél van és ser és jó sült hal áll” (tányéromon) – teszem én hozzá, ám ez utóbbiban az a poén, hogy nem poén, hanem maga a kellemes valóság.
De jöjjön a lényeg: bizonyára mindenki volt már úgy, hogy valamely versrészlet, dal- vagy dallamrészlet nem hagyta nyugodni, minduntalan visszatért hozzá: mormolta-dúdolta, bármennyire is szabadulni akart tőlük. Így voltam én ma egész délelőtt – nyilvánvalóan e szép, verőfényes tavaszi idő hatására – egy csengő-bongó, könnyed, dallamosan kacagó verssel, Áprily gyöngyszemével. Abban a reményben, hogy másnak is pompás perceket jelent felidézése, ide másolom.
Áprily Lajos: Március
A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.
Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejü cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.
Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.
Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - ugye zeng, ugye zeng a szived?
