Charlie-to blogja

„…minden ország támasza, talpköve

A tiszta erkölcs,…”

(Berzsenyi Dániel: A magyarokhoz)

Napjainkra a társadalmunk szinte elviselhetetlenül amorálissá vált; nincs az emberekben erkölcsi tartás, nincsenek olyan értékek, amelyeket általában mindenki tiszteletben tart, nincs becsülete az adott szónak.

Bűnözés mindig is volt, de mára a bűn is becstelenné vált, elpárolgott a „betyárbecsület”. Sokan olvastak-hallottak arról, hogy valakik eladták az Eiffel-tornyot vagy éppen a Rottenbiller utcát, s ezek vagányságán még jól is lehetett szórakozni, mára azonban már többnyire csak olyasféle szánalmas pitiség maradt, hogy előzetes figyelmeztetés ellenére lopják el a hasonlóan szegény ember uborkáját vagy krumpliját; pár méternyi alumínium-drótot vagy használt akkumulátort visznek el éjszaka, amivel sok utas életét teszik kockára a vasúti kereszteződésben.

Egyáltalán ne gondoljuk, hogy a morális lenullázódás miatti kesergés valamiféle vallási nyavalygás, a tisztességre apellálás pedig egy letűnt korszak visszasírása! A mai nemzedékek már csak elbeszélésekből ismerik azokat az időket, amikor az üzleti megállapodások teljesítésének mindennél erősebb garanciája volt, ha a „szerződő felek” kezet szorítottak, egymás tenyerébe csaptak. Később ez már nem volt elegendő, írásba kellett foglalni az ügylet tartalmát, pontosan belefoglalva azokat a szankciókat is, amiket majd bíróság mond ki az ítéletében, s amelyekkel számolni kellett a vállalás nem-teljesítőjének. Mára már ez sem ér semmit. A bíróság hiába állapít meg szankciót a szerződés megszegéséért, az ítélet is holt papír marad, az állam nem gondoskodik saját szerve kötelező döntésének érvényesítéséről, marad a jogosult „önbíráskodása”: verőlegényeket küldeni a kötelezett nyakára, akik majd „végrehajtanak” az állam helyett. S mindez hova vezetett? Sokmilliárdos körbetartozás a lánc-nemfizetés miatt, a becsületet akarók belerokkanása mások tisztességtelenségébe. – Akkor is leírom, ha félreértik, vagy félremagyarázzák, pedig csak képletesen gondolom: bizony, az ilyen társadalom morálisan immár „golyóérett”.

Ámde nem csupán a rideg üzleti életben van jelen ez a fajta magatartás. A „nagypolitika” is sorra szállítja a becstelenségeket, amelyeket látva-hallva az embernek sok mindentől elmegy a kedve. Nem csoda, ha a választók egyre nagyobb része fordul el a közügyektől, ha képviselőséget sem a legkiválóbbak vállalnak – tökéletes képlete ez a lefelé pörgő spirálnak…

Hogy ne csak a levegőbe beszéljek: az „Alkotmány és más törvények megtartására és megtartatására” esküdött parlamenti képviselő hamis számlákat készít(tet), hogy el tudja lopni és másra tudja használni a pályázaton jobb célra megítélt milliókat; az Alkotmány és más törvények megtartására és megtartatására esküdött, éppen előzetes letartóztatásban lévő önkormányzati képviselő nem mond le mandátumáról (hogy lehet elviselni egy ilyen helyzetet ép elmével???), és ezzel a makacsságával megakadályozza a főváros költségvetésének elfogadását; az aktuális miniszterek fellökik az őket éppen kérdezni akaró sajtó munkatársait (újabban pedig az a hír járja, hogy a frissen kinevezett pénzügyminiszter „adócsaló-képző” kurzust hirdetett); politikai „percemberkék” (értsd: aktuális senkik, akiket szánalmas lihegők gyakran „politikai elitnek” neveznek) állami háttérrel fosztják ki a becsületes embereket stb.

És társadalmunk mindezekkel szemben tehetetlen.

Gyakran hallhatjuk, hogy ez és ez a magatartás lehet, hogy erkölcsileg kifogásolható, ámde törvényes. („Mi az hogy! Nagyon is…!”)

Hát akkor „fogásoljuk ki”!!! (Tudom, persze, hogy ez nyelvi abszurdum, nem is komolyan gondoltam, mindössze egy buta poén volt, elnézést kérek…)

Nos, ha tv-csatorna-tulajdonos lennék, olyan sorozatot indítanék, amelyben a stúdió összes fő- és mellékhelyiségében (beleértve a sminkszobát is) ismert, s emiatt úgyszólván világhírűnek kikiáltott celebek „történeti tényállás” alapján megírt bírósági tárgyalást játszanának el, természetesen nyilvánosságra került, botrányos esetek felhasználásával. Lenne vád és védelem, szakértők stb., a végén a „bíróság” ítéletet is hozna, s azt kihirdetné. Irodalmi műalkotás lenne a színre vitt anyag, a felvezetőben kiemelve, hogy a szereplők kitaláltak, de néhány elemét a sajtóból vették stb. – Félő, hogy ha ezt valaki megvalósítaná, a Szabó család (Szomszédok stb.) típusú, ahhoz hasonló hosszúságú sorozatok is kitelnének belőle. Az sem biztos, hogy nem lenne erkölcsi hozadéka: a tisztességes nézők jókat kuncoghatnának a felismertek pellengérre állítása miatt, másrészt, azt sem lehet kizárni, hogy lenne némi visszatartó ereje is a „benne leszek a tévében” szörnyű állapotnak… (Ez utóbbit még akkor is így vélem, ha tudom, hogy az ilyesfajta nyilvánosságnak főképp a becsületes emberek között van visszatartó ereje, őket viszont nem kell „visszatartani”.)

Túl a bulváron azonban mégis kellene valamit tenni a törvényes, ámde nem túl tisztességes magatartások esetén.

Létre kellene hozni egy „társadalmi alkotmánybíróságot” (demokrácia-bíróságot, becsületbíróságot stb.), amelyik ilyen esetekben „jogerős” (és „morálisan végrehajtható”) döntéseket hozna.

Ideiglenesen „felfüggesztené” mandátumát annak a képviselőnek, aki éppen előzetes letartóztatásban(!) van (s helyette megjelölné azt, aki „helyettesíti” az „őrizetest”), amíg a helyzet más módon meg nem oldódik (ciklus lejárta, jogerős ítélet stb.). Kötelezné a választ megtagadó, öntelt minisztert, hogy tájékoztassa a sajtót, mert nem szívességet tesz, hanem feladatát teljesíti, ítéletében pontos fordítását adva a „miniszter” szó eredetének (minister = szolga, segítő, előmozdító. Latin–magyar szótár. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1960, 343. p.).

Hogy ezek az utóbbi javaslatok – enyhén szólva is – nem eléggé jók? Elismerem. Magam is tudnék jobbakat. Például olyanokat, hogy a szabadságelvonás automatikusan járjon a képviselői mandátum ideiglenes felfüggesztődésével, vagy hogy olyanok ne lehessenek miniszterek, akik a tisztesség minimumát sem ismerik, vagy nem képesek teljesíteni. Ne kelthessék azt a látszatot, hogy a politikában közvetlenül tevékenykedőknek még a bűnözéshez is több joguk van, mint az egyszerű polgárnak.

Hogyan is szól Berzsenyi idézett mondata végig?

Nos, ha én is pertu viszonyban lennék Berzsenyi Dániellel (1776–1836), mint volt egykori politikusunk Nagy Imre egykori miniszterelnökkel, megkérdezném: „Mondd, Dani, meg tudod mondani, hogy amit írtál, csak Rómára érvényes…!?”