Bizony, szánalmasan piti dolog történt 2009. június 14-én a magyar Országgyűlésben. Ám mivel a „szánalmasan piti” nem alkotmányjogi kategória, mindenképpen indokolt néhány szóban megmagyarázni e szokatlan minősítést.

Mivel már egy éve nincs elnöke a Magyar Köztársaság Legfelsőbb Bíróságának és egyidejűleg (a személyi azonosság elhibázott előírása miatt!) az Országos Igazságszolgáltatási Tanácsnak (OIT), parlamentünk ismét – immár negyedszerre – nekiveselkedett, hogy végre megválassza e magas közjogi tisztségbe a köztársasági elnök által javasolt Baka Andrást.

Bakát már korábban is javasolta az államfő. Támogatását azért utasították el a pártok (sőt, „a személyi azonosság elhibázott előírása miatt” az OIT is!), mert a jelöltnek „nincs hazai igazságszolgáltatási tapasztalata”, ugyanis hosszabb ideig a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságának bírája volt. (Hogy egy nagy nemzetközi gyakorlattal rendelkező, kiváló szakembert miért nem fogadott tárt karokkal minden érintett döntéshozó, most nem kérdés, bár ez is „megérne egy misét”.)

Mostanra azonban már adott volt minden feltétel a megválasztásához. Az eddigi „szokásoknak” megfelelően a köztársasági elnök most sem egyeztetett a parlamenti pártokkal, a frakciók is rendre ígérték Baka támogatását.

Elindult a titkos szavazás: a Legfelsőbb Bíróság elnökének megválasztásához az összes (386) képviselő legalább 2/3-ának, azaz minimum 258-nak az „igen” szavazata kell. Készüljön a jegyző, hogy előolvassa a szöveget, mert hamarosan esküt tesz az újonnan megválasztott elnök! … Előbb azonban Mandur László kihirdeti az Országgyűlés szavazásának eredményét: „346 képviselő adta le a szavazólapját, ebből 54 érvénytelen szavazat volt, 292 pedig érvényes: 184 igen és 108 nem voks. A szavazás érvényes, de eredménytelen volt.”

Botrányos, ami történt! A „másik párt” hazudott, amikor támogatást ígért! – kiáltoztak a pártok. A köztársasági elnök is látható döbbenettel nyilatkozott: „Meg kell gondolni, mi értelme van újrajelölni főbírót egy ilyen parlamentnek!” (kiemelés a szerzőtől!)

Ekkor süvített bele a hangzavarba az igazi megoldás – a nagy tudás és gyors észjárás, valamint a pompás helyzetfelismerés és imponáló ötletesség finom elegye: „szavazzunk újra a jelöltről, ám nyílt voksolással, így kiderülhet, hogy ki nem mond igazat a szavazással kapcsolatban!” (sic!) – E javaslat „előadóját” ezúttal nem jelölöm meg, még a történet „hitelének” kedvéért sem, pedig megérdemelné! Azaz: dehogy érdemelné meg!  Könnyen lehet, egyedül nem is volt képes kiagyalni ekkora … hm … „javaslatot”!

Most tekintsünk el a konstrukciós-alkotmányjogi hibáktól! Ne értékeljünk afféle abszurdumot, hogy súlyos melléfogás a köztársasági elnököt olyan helyzetbe hozni, hogy az Országgyűlés rendre leszavazhassa javaslatait. Igen, mert a parlamentet a pártok uralják, az államfő pedig nem a „pártok embere”. Ha pedig az elnök van annyira karakán, hogy nem „egyeztet” a pártokkal (értsd: nem engedi, hogy azok diktáljanak neki), akkor borítékolható, hogy a pártok minduntalan „betartanak”, visszavágnak neki „ellenséges magatartásáért”. (Egyébként a pártoknak az ilyen pöffeszkedő-nyomasztó befolyását néhány amerikai államban egyszerűen megoldották: közel sem engedik a választásokhoz, emiatt nincs értelme „pártoskodni”! – ez is megérne egy blog-bejegyzést!)

A probléma valóságos gyökere az, hogy parlamentünk „morálisan golyóéretté” vált. (Mielőtt bármelyik „okostóni” hörögni kezdene, hogy puskával akarom kiirtani derék képviselőinket, lassan, szótagolva ismétlem meg, hogy ott van a „mo-rá-lis” jel-ző, ami nem fi-zi-ka-i meg-sem-mi-sí-tést je-lent!!!)

Sajnos, kiderült, hogy mára a képviselők is elvesztették erkölcsi tartásukat, szánalmasan piti, lenullázódott, moral insanityk lettek (persze, van néhány kivétel, de én most nem róluk beszélek!). A pártok vezetői, meg „szóvivői” buzgón biztosították a Legfelsőbb Bíróság elnökjelöltjének támogatásáról a kíváncsi közvéleményt, ám a tagok ott, a szavazófülke magányában vakmerő oroszlánokká váltak, s hősiesen szavaztak a jelölt … ellen. Máskor is történt már ugyanígy! A „derék honatyák/honanyák(?)” zavartan lapítottak a bizottsági meghallgatásokon, szellemi tarisznyájukban egy árva kérdés sem volt, bezzeg a titkos szavazáskor! … ott aztán megmutatták országnak-világnak, hogy ők nem akárkik! – bátran szembeszállnak akár a köztársasági elnökkel is (csak valaki meg ne lássa erkölcsi nyeszlettségüket!).

És ekkor eldurrant az ész, vajúdni kezdett az üresség és megszületett a kisegér: megismételni az iménti szavazást, immár nyílt voksolással.

A titkos szavazást azért találták ki hajdanában, hogy a szavazók nyugodtan, senkitől sem zavartatva, higgadt megfontolással voksolhassanak arra a jelöltre, akinek megválasztását szerették volna, ámde úgy, hogy akaratuk ellenére senki más ne tudhassa meg, hogy kire adták szavazatukat. – Egyébként a titkos szavazás ma is pontosan ugyanezt jelenti. Azaz a szavazás szervezőjére (esetünkben az Országgyűlés adminisztrációjára) hárul az a kötelezettség, hogy megteremtse az ehhez szükséges feltételeket; magát a szavazót azonban semmilyen korlátozás nem érinti. Ha tehát a korábban titkosan szavazó képviselő nyilvánosságra hozza, hogyan voksolt, ezzel nem sérti a szavazás titkosságát, legfeljebb utólag értelmetlenné teszi azt. Vegyük észre a titkos szavazás erkölcsi „intimitását” is: ha valaki biztos abban, hogy senki nem fogja megtudni, hogyan voksolt, a legjobb lelkiismerete szerint választhat, s ez egyfajta lelki békét, nyugalmat jelenthet számára. – Mivel a személyekről hozandó döntés mindig is a figyelem középpontjában állt és olykor meg is torolhatták a „másképpen szavazást”, ennek elhárítására alkalmas volt a titkosság beiktatása.

A nyílt szavazás ennek éppen az ellenkezőjét jelenti. Mindenki láthatja, ki hogyan választ, az „ellenőrök” könnyedén kontrollálhatják a voksolókat, emiatt a „megfigyeltek” hajlamosak (még inkább: kénytelenek) a „felsőbb” elvárásokat, kívánságokat teljesíteni; mondjuk ki: a szavazás végeredménye kiszámíthatóbb, sőt, befolyásolhatóbb. Ezért a nyílt szavazást a kevésbé érzékeny „tárgyi” kérdések eldöntésére, határozatok meghozatalára alkalmazzák, a „személyi” kérdéseknél a titkos döntés az elfogadottabb. (Emlékezzünk csak! Az Országgyűlésben jelenleg minden személyi döntés titkos szavazással születik, kivéve a miniszterelnök megválasztását. Ugye, módfelett kínos lenne, ha egy sikeres választás után – hasonlóan a Legfelsőbb Bíróság elnökének mostani megválasztási hercehurcájához – hónapokig elhúzódna az új kormányfő megválasztása, s emiatt a korábbi kormány ügyvezetőként még szintén hónapokig regnálna? Az elmondottak miatt célszerűbb lenne a nyílt szavazás, de ehhez valamilyen jó ürügy kellene… Meg is lett: a miniszterelnök személyével együtt, egyidejűleg szavaznak a képviselők a kormány programjáról is és akkor már nem is olyan feltűnő, hogy személyi ügyben is nyíltan voksolnak…)

De hogy személyi kérdésben, azaz a Legfelsőbb Bíróság elnökének személyéről is nyíltan döntsenek, ez a javaslat maga a totális csőd! Az a párt, amelyik ezen a színvonalon képes politizálni, nos, nem minősíthető, mert „nincsen rá szó, nincsen rá fogalom”! A bajt nem a titkos szavazás okozta, hanem az, hogy nincs tartásuk a képviselőknek, azt mondják hangosan kiabálva, hogy megválasztják az államfő jelöltjét, titokban azonban becstelenül „betartanak” neki. – Először még abban reménykedtem, hogy a nyílt szavazásra vonatkozó javaslat csupán valamely szegény ifjú pártharcos szánalmasan buta ötlete, de később nyilvánvalóvá vált, hogy ez magának a pártnak a javaslata is… – Innen nincs lejjebb…

Azon gondolkodtam, mi lehet az oka, hogy a korábban tisztességesnek látszó, rendes emberek egy idő után tartásukat vesztett, gerinctelen mamelukokká válnak a parlamentben (persze, most is elnézést kérek e szavakért a kevés kivételtől!). Az is kérdés lehet, miért találták ki, hogy időnként (pl. négyévenként) választásokat tartsanak, miért nem maradhat valaki akár élete végéig képviselő, ha egyszer bizalmat kapott, legfeljebb elmozdítják, ha nem jól dolgozik.

Lehetséges, hogy e kérdésekre a választ Szent Ágoston (Aurelius Augustinus: 354–430) már bő másfélezer évvel ezelőtt megadta, amikor azt írta: „a hatalom demoralizál”…