1968-ban Sós Károly elvállalta a szövetségi kapitányi munkát. Feladata az volt, hogy a csapat sikeresen kiharcolja a továbbjutást a mexikói labdarúgó-világbajnokságra. A magyar válogatott egyenlő pontszámmal végzett csoportjában Csehszlovákiával és így harmadik mérkőzés döntött a továbbjutásról. A meccset 1969. december 3-án Marseille-ben rendezték meg és a magyar csapat 4-1-s vereséget szenvedett és története során először nem kvalifikálta magát a világbajnokságra. Sós megbízatása ezzel véget ért. Ennek a mérkőzésnek a tudósításából vált máig ismertté Szepesi György mondata: „Jönnek a csehszlovákok, jönnek a csehszlovákok!” (Wikipedia alapján).

„Jönnek a hírek, jönnek a hírek!” – dörmöghettük magunkban abban az időben, amikor még az irigyelt, elérhetetlen Nyugatról érkeztek a már önmagukban is mellbevágó tudósítások. Hogy tudniillik „ott kint” nem úgy van ám, hogy egy boltban csak egyféle árut lehet vásárolni, hanem óriási önkiszolgáló üzletek vannak, ahol szinte minden lehet kapni. Ott a kereskedők is olyan furfangosak, hogy pl. a csokoládét az alsó polcokra rakják, hogy ha egy kisgyerek a mamájával vásárolni megy és a polcok között bóklásznak, azonnal lássa meg az édességet, hogy aztán ordítva rángassa a jó édesanyja szoknyáját, hogy rögtön vegyen neki belőle, amit a mama, hogy ne kelljen szégyenkeznie gyermeke hisztizése miatt, egyből teljesít!

Hát még az árak! Sehol Angliában nem kerül semmi 20 fontba, vagy Amerikában 150 dollárba, hanem ehelyett az áruk 19 font vagy 149 dollár. Így aztán, ha a vevő valamit vásárolni akar, örömmel konstatálhatja, hogy az ára még csak nem is huszon-, hanem csak tizen-valamennyi, valamint, hogy jó vásárt csinál, ha megveszi, hiszen az még 150-be sem kerül…

Aztán „begyűrűzött”!

Ma már nálunk sincs semminek 50, 840 vagy 12.000 Ft-os ára, hanem ehelyett mindaz 49, 839 vagy 11.999 Ft-ba kerül. – Igen, mert „kereskedőink” hallottak erről a „nyugati” gyakorlatról, s mivel jó ötletnek tartották, névértékben alkalmazták is. Szegények azt már nem vették figyelembe, hogy ott egy font vagy dollár nem annyit ér, mint nálunk egy forint, hanem annak akár két-háromszázszorosát is! Arról már nem is beszélve, hogy 49, 839 vagy 11.999 forintot nem lehet kifizetni, mert 50, 840 vagy 12.000 Ft-ból 1 forint visszajárna, ám nálunk már ezeket az érméket kivonták forgalomból! – Hogyan lehet egyáltalán olyan árat megállapítani ma Magyarországon a kiskereskedelemben, amit nem lehet készpénzben kifizetni?

Amikor ez az ostoba divat elkezdődött, egy aranyos helyzetnek lettem magam is aktív részese. Az egyik rokon kisgyerek nagyon szeretett volna egy búvárszemüveget. Elhatároztam, hogy veszek neki egyet. Találtam is, 2.999 Ft-ba került. (Kissé sokalltam, de gondoltam, azért ilyen drága, mert talán ezzel még vízbe sem kell menni, hogy búvárkodni lehessen vele…) Mikor átadtam a pénztárosnak 3.000 forintot, ő beletette a fiókjába s már nyúlt is a következő vevő árujához. – Én nem mozdultam, hanem ott maradtam előtte. Mikor kérdően rám nézett, közöltem vele, hogy elfelejtette ideadni a visszajáró egy forintot (akkor még volt ilyen érme). Látni kellett volna az arcát! Persze, nem volt egyforintosa! Ekkor nagy csattanással bezárta a fiókját, és elviharzott a másik pénztárhoz, s onnan már ketten lőttek haragos nyilakat szemeikkel arra a „hülye vevőre”, aki kérni merte a visszajáró pénzt. – Mikor dühösen elém vágta az engem megillető egyforintost, csak annyit mondtam neki: „Tudom, nem Maga tehet róla, de mesélje el a főnökének, hogy mi történt, hátha megérti!”

Hogy az élvezetek még fokozhatók legyenek, az üzemanyagok árának megállapítása még sokkal „szellemesebb”! Ennek pitiségét mi sem mutatja jobban, mint hogy ezek ára fillérekben van meghatározva. Olyan összegben, amilyen pénznem (fillér!) ma már egyáltalán nincs is hazánkban!

Hogy ezek láttán az ember „szóhoz sem jut”? Dehogynem!

1. Miért fizessek én többet egy áruért, mint amennyit azért a kereskedő kér? Hiszen az áru pl. mindössze 49 forintba kerül, én pedig 50-et fizetek érte! (Ne tessék azt mondani, hogy úgysem csak egyet veszek az adott áruból, vagy azt, hogy vegyek többet, s akkor én leszek a „nyertes”!) S ugye, a kereskedő az elszámolásnál úgy jelent, hogy 49 Ft-ba került az áru, s én annyit is fizettem érte, tehát adóznia is 49 forint bevétel után kell, pedig ennél többet, 50-et kasszírozott! – Csak nehogy azt tessék mondani, hogy egy forintért sírok, mert itt egyáltalán nem az összeg nagyságáról van szó!

2. Ugyanez a „logika” érvényesül (csak még nevetségesebb kisstílűséggel) a benzinárak területén. Mert egy liter benzin pl. ma pl. 343,90 Ft-ba kerül. Igen, Háromszáznegyvenhárom forint kilencven fillérbe (pl. ott, ahol én szoktam tankolni, s azért a sok pl., mert az üzemanyag árait állandóan rángatják, azt a látszatot keltve, mintha az árak rendesen igazodnának a világpiac változásaihoz…). Egyszer valaki azt mondta: azért így határozzák meg a benzin árát, mert a kutaknak is így számolja el a nagykereskedő. – Nos, üzenem a kutasoknak (vigyázat, nem a kútásóknak!), hogy engem egyáltalán nem érdekel (s gyanítom, a többi autóst sem), hogy ők bent az irodában vagy a banki átutaláskor hogyan számolnak el egymással! Én mindenesetre buta pitiségnek tekintem az ilyen ármegállapítást és magyarázatot. Többre becsülnék valamiféle becsületes vagányságot, persze, nem áremelésért emelek szót!!!

3. Le sem merem írni azt a javaslatomat, hogy ehelyett jobb lenne az árakat pl. üveggolyókban vagy csigaházakban megállapítani, mert azokat legalább pontosan ki lehetne fizetni…

4. E megjegyzéseimet azzal ajánlom az APEH figyelmébe, hogy szellemi termékemért honoráriumként még csak egymilliót sem kérek, de 999.999.- Ft-ra igényt tartok!