Reklám-ügyben „reklámálok”.

1. Ültem otthon, a számítógépen írtam valamit, mellettem bekapcsolt televízió kínálta műsorát, de nem figyeltem rá, amolyan háttérzajnak számított. Egyszer csak éktelen ordításra figyeltem föl: egy bántóan irritáló, repedtfazék-hangú fiatalember bőgött a képernyőn, veszettül hadonászott, kalimpált a kezeivel, hangerejét már-már az őrjöngésig fokozta. A végén a fejéhez kapott, elsötétült a képernyő – vége lett a reklámnak. Először azt hittem, a televízióm hangerő-szabályozója ment tönkre, gyorsan lehalkítottam, de amint ez a „produkció” befejeződött, kiderült: ez a tv „rendes” reklámja.

Megvallom, azóta sem tudom, mit reklámozott. Akkor csak megdöbbentem dermesztő rikácsolásán, de azóta soha többé nem hallgattam végig ezt a reklámot. Ha meghallom e szörnyű óbégatás első hangjait, azonnal leveszem a készülék hangját, hogy ne halljam az iszonyatos lármát. Talán egyszer-kétszer még végignéztem a hangtalan vonaglást, de azóta már ez sem érdekel; számomra ez a reklám eleve sikertelenségre volt ítélve.

Azóta már kerestem mentségeket is a tv-nek. Bizonyára én vagyok finnyás, túl érzékeny, bezzeg hogy örülnek az ilyen reklámnak azok, akiknek hallása kissé gyengébb. Aztán visszakoztam: a gyengébben hallók talán mindig nagyobb hangerővel nézik-hallgatják a műsorokat, s ha erre kapják a többszörös decibelt, lehet, hogy ők is fülükhöz kapnak...

2. Persze, úgy is lehet elborzasztó reklámot csinálni, hogy nyugodt hangon beszélnek. Van is ilyen: egy egyébként kellemes hangú hölgy hirdet valamit. – Rögtön feltűnik azonban, hogy valami nincs rendben: a hölgy hangja természetellenes magasságba pattan, majd az előbbi hangra vált, hogy ismét fölakadjon, s ettől kezdve egy bántóan émelyítő-hízelgő, föl-le ugráló szóáradat zúdul a hallgatóra, aki már nem is a tartalomra figyel, hanem azon meditál, hogy ki lehet olyan „jól képzett” reklámrendező, aki az egyébként kellemes hangszínt képes volt úgy megrendezni, hogy a hallgató már ne is figyeljen a tartalomra. – A médiaszakokon bizonyára azt tanítják, hogy a jó reklámnak meg kell ragadnia a figyelmet. De így?

3. Régebben egy másik reklámban tárgyak illegették magukat és beszéltek. Tejfölös pohár és tejesüveg hajlongott és kínálta tartalmát. Nem hatott meg az ötlet, de azzal magyaráztam, hogy gyerekeknek készült, nekik akar kedvet csinálni a tejhez és más tejtermékekhez. – Most azonban két hörcsög panaszkodik egymásnak és egy macska vigasztalja, persze, a legunalmasabb, legszürkébb sablon-szöveggel, még csak szellemesség vagy ötlet sincs benne! Ez viszont nyilvánvalóan felnőtteknek szól, kár, hogy sem a szövegre, sem a figurákra nem érdemes figyelni… Igaz, én hajdanában láttam a szórakoztató Muppet-show-t, talán azért tartom szánalmasnak ezt a hörcsögös-bábos vetítést. (Szegény újszülöttek, nekik rossz „új vicc” jut!)

4. A fiatalabb generációk körében, egymás között széles körben elterjedt a tegeződés. Nem csupán a szórakozó helyeken, hanem hivatalokban, üzletekben, éttermekben is, szinte mindenütt. Hasztalan lenne ágálni ellene, úgyis megállíthatatlan! Ifjú harcosai arra hivatkoznak, hogy idegen nyelvekben nincs is megkülönböztetés, pl. az angol „you” magázást és tegezést egyaránt jelent. Nem is értik, ha azt mondjuk, hogy éppen ezért kár a nyelvünknek ezt a sajátosságát veszni hagyni!

A mai ifjak saját vállukat veregetik ezért az „eredményért”, s arra hivatkoznak, ma már szinte mindenki „tud” angolul (jaj!), s ez adja alapját a tegeződésüknek. – O sancta simplicitas! – állítólag így kiáltott föl Husz János [1369 k. –1415], amikor azt látta, hogy egy idős anyóka fát visz ahhoz a máglyához, amelyen Huszt elégették. –Ó, szent együgyűség! – kiálthatnánk föl mi is, hiszen korunk ifjai nem olvasnak „klasszikusokat”, nem ismerik Karinthy Frigyest, aki a „Tegezés” c. kisjelenetében fergeteges humorral ír le egy ezzel kapcsolatos helyzetet. („Olvasd” el! Karinthy Frigyes: Heuréka [Karcolatok, humoreszkek], Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1975, 123–126. p.)

Időnként arra gondolok, hogy nincs is elég bölcsesség ezekben a reklámokban, bárki készítette is. Könnyen elképzelhető ugyanis, hogy a kevésbé fiatal generáció tagjai között többen lehetnek olyanok, akik nem tartoznak az „alapból”, sőt „alsó hangon” tegeződők közé. Könnyen elképzelhető az is, hogy ezek az emberek hamarabb rávehetők lehetnének a nagyobb értékű áruk megvételére, mint a modern, tegeződő, ám esetleg munkanélküli fiatalok… – Nem szaporítom a szót, mert nem okos tanácsokat akarok adni a „reklám-szakembereknek”, hanem mindössze egy véleményt kívántam papírra vetni, azt is inkább csak azért, mert „időm is volt, gépem is volt, miért ne tettem volna”…

Mindenesetre feltűnő, hogy napjainkra, amikor nincs olyan oktatási intézmény (talán az óvodák a kivételek, de nem biztos), amelyben ne lenne „média-szak”, ahol a hirdetések-reklámok külön figyelmet kapnak, s mégis ennyire színvonaltalanná, ötlettelenné vált a reklámok világa.

Könnyen lehet, hogy ha megkérdeznénk 100 értelmes embert, hogy mit tartalmaz a bevezetőben említett ordítós reklám, talán 100-an válaszolnák azt, hogy fogalmuk sincs, de nem is kíváncsiak rá, mert az előadása taszító.

Pedig lehet szellemes, ötletes reklámot is készíteni!

„Mondja, marha, mért oly bús? Olcsóbb a hal, mint a hús!” – hangzott az egykori reklám szövege. Állítólag telitalálatnak tartották a múlt évszázad elején-közepén is, hiszen első pillanatra a faragatlan ember szóhasználatát idézte, ahogy az az embertársához szólhat, de a plakáton egy szomorú szemű szarvasmarha tekintett le a járókelőkre…

Hozhatunk frissebb példát is. Sokan emlékezhetnek arra, hogy jó pár évtizeddel ezelőtt, de már a televízió képernyőjén egy elegáns úr lépett be az ajtón, levette keménykalapját, csettintett a másik kezével és csak ennyit mondott: „Müszi”, majd eltávozott. – Semmi vonaglásos ordítozás, semmi hörcsög-beszélgetés, mégis mindenki fölfigyelt rá. Először senki nem tudta, mit jelent ez, mindenki a másikat kérdezte a „Müszi” értelméről. Csak jóval később hozták mindenki tudomására, hogy ez a „Műszaki Szervezési Intézetet” jelenti. (Jellemző, hogy nekem ugyan semmi közöm nem volt ehhez az intézethez, mégis jól emlékszem rá több évtized távolából is…)

Mert ez legalább ötletes volt!