Napjainkban egyre gyakrabban látni a magyar Országgyűlésben is, hogy a képviselők mintha nem pontosan tudnák, hol vannak, jóllehet a választóik azt hiszik róluk, hogy tevékenységüket a „köz érdekében” végző komolyan felkészült, ehhez kapcsolódó jogaikat pontosan ismerő és azzal hatékonyan élő emberek.
Pedig néha szánalmas infantilizmus rí le róluk.
Mindannyian szemtanúi lehettünk annak, hogy valamelyik ellenzéki frakció képviselői azonos színű és feliratú pólókat húztak felsőruházatukra, máskor azonos feliratú táblákat raktak ki maguk elé az ülésteremben, megint máskor kollektíven fordítottak hátat a beszélőnek. Természetesen mindegyik esetben valami ellen tiltakoztak – ezt a módot választva.
Úgy vélem, ezek a módszerek nem a parlamentbe valók!
Tudom, hogy az ilyesmiben részt vevő képviselők örülnek, hogy egyre gyakrabban részesei lehetnek a „közös fellépésnek” (aminek fellengzős idegen nyelvű megjelölése is van: „performance”), főképpen, hogy mutatja őket a televízió is, amint „bátran” szembehelyezkednek a kormánnyal…
Hogy csak ne fanyalogjak, amikor az Európai Parlamentben is ugyanilyen jelenséget láthattunk, amikor valamelyik frakciója éppen a magyar médiatörvényt szapulta? – Nos, elárulom: a Daniel Cohn-Bendit-féle „harcosoktól” az ember (ha nem is elvárja, de) könnyebben viseli el az infantilizmust, mint a megfontolt politikusnak látszó képviselőktől.
Igen, a parlament a beszéd színhelye, nem másfajta mutatványoké! Elegendő mindössze arra hivatkozni, hogy elnevezése is a francia parler („beszélni”; olaszul is: parlare) szóból származik. Az „egyéb mutatványok” színterei lehetnek pl. a tüntetések, demonstrációk, ahol a résztvevőknek (a szónokok kivételével) egyébként általában nincs lehetőségük közvetlenül kifejezni véleményüket, úgy, hogy az mindenki tudomására juthasson, kellenek tehát a „póteszközök”. – A parlamentben azonban a képviselők szót kaphatnak, s ez által módjukban áll színvonalasan, megalapozott érveléssel alátámasztani véleményüket, s így a választók is meggyőződhetnek, hogy alkalmasak az érdekeik képviseletére. (Ha valamely képviselő erre nem alkalmas, akkor nem való a parlamentbe, ha csak „mutogatni” képes, akkor szintén fölösleges…)
Lehet erre azt mondani, hogy máskor sem mindig csak „beszéltek” a parlamentben, hanem egyéb „előadások” is zajlottak, ráadásul nem a mostanában elterjedőben lévő ártatlan és ártalmatlan „gyerekeskedések”, hanem komoly drámák színterei voltak a felső- vagy alsóházi termek. Időnként a magyar hírközlő szervek is mutatják, amint a japán vagy az olasz parlamenti képviselők ököllel vagy székekkel esnek egymásnak, de ismert az is, hogy a magyar képviselőházban is dörrentek már lövések, amikor 1912. június 7-én rálőttek Tisza Istvánra. Az eset előzménye az volt, hogy Tisza, a házelnök nem adott szót egy vitában az ellenzéki képviselőknek, majd kivezettette az ez ellen tiltakozókat. Az egyik „kitiltott” (Kovács Gyula) revolvert rántott és háromszor is rálőtt a házelnökre. (Mindhárom lövedék célt tévesztett, a negyedikkel öngyilkosságot kísérelt meg a lövöldöző, ám akkor sem pontosan célzott: túlélte. Az esküdtszék „mélyebb öntudatzavarra” hivatkozva mentette föl…)
Természetesen nem a verekedést vagy a lövöldözést hiányolom, de ez „méltóbb” volt a parlamenti eseményekhez, mint a „tiltakozó póló” vagy a „festett tábla”…
A pontosan egy héttel ezelőtt, 2011. március 10-én elhunyt ismert pszichológus, Ranschburg Jenő 2009 februárjában az egyik tv-csatornán „A nők küzdelmei” címmel tartott előadásában arról beszélt, hogy hosszabb távon komoly problémákat okozhat, ha a nők nagyobb mértékben foglalják el a korábban a férfiaknak fenntartott olyan „intim szférát”, mint pl. az országos politika (NB. akkor éppen napi aktualitás volt a kvóta-követelés, azaz, hogy a nők előre meghatározott arányban kapjanak parlamenti mandátumot). – Lehet, hogy ilyen környezetben a férfiak is hamarabb, vagy jobban ellágyulnak?
Azt természetesen nem szabad tiltani, hogy a képviselők szabadon kifejezzék véleményüket. A véleménynyilvánítás szabadsága ráadásul jóval tágabb is, mint az, hogy elmondhatják, amit gondolnak. Ezt az intézményt pl. az angol terminológiában a „freedom of expression” jelöli, ami a „kifejezés szabadságát” jelenti, tehát nem csupán azt, hogy kimondhatja, hanem azt, hogy más módon, eszközökkel is mások tudomására hozhatja gondolatait; a póló és a tábla nyilvánvalóan ide sorolható.
Egyáltalán nem mondhatjuk tehát azt, hogy ezek a performance-ok jogellenesek lennének, legföljebb parlamentbe nem illőnek, kissé infantilisnak tekinthetjük.
