Többször is fölmerült már, hogy meg kellene tiltani az országgyűlési képviselői és a polgármesteri tisztség egyidejű betöltésének lehetőségét (2011 elején pl. több mint 90 polgármester egyben országgyűlési képviselő is!).
A magyarázatok ismertek. – Nagyon jó, ha a polgármester parlamenti képviselő is, mert módja van találkozni a miniszterrel, akár az országgyűlés ülésének szünetében is, és ilyen alkalmak arra is lehetőséget adnak, hogy egy kis pénzt szerezzen a minisztertől a polgármester. A település vezetését ugyanúgy el tudja látni, mert az országgyűlés úgysem tárgyal minden nap, jut tehát idő a képviselő-testület üléseire is. – A polgármester ne legyen tagja az országgyűlésnek! Van éppen elég tennivalója az adott településen is, mert ha nincs, akkor rossz polgármester. Főképpen pedig ne szavazzon az önkormányzatok költségvetési megrövidítésére, mert arra esküdött, hogy „a település érdekeit előmozdítja”, márpedig a frakciófegyelem miatt sokszor kénytelen saját településének érdekei ellen is voksolni!
2011 tavaszán, az új alkotmány (alaptörvény) országgyűlési vitáján is fölmerült ez a kérdés. – Jött is az újabb szempont: miért csak a polgármester nem lehet egyidejűleg képviselő is; miért ez a diszkrimináció, miért nem tiltják meg ugyanezt a kőművesnek, villanyszerelőnek és mindenki másnak is?
Nos, ide jutottunk. Elértük azt a „színvonalat”, hogy „naptári előjegyzés” kérdésévé vált egy olyan komoly elvi probléma, amelyet nagyon világosan és egyértelműen meg lehet(ne) válaszolni, ha bárki is odafigyelne a hátterére.
Az érthető magyarázathoz kissé messzebbről kell indulnunk.
A „hatalommegosztás” elmélete „atyjának” a szakmai irodalom Montesquieu-t (Charles-Louis de Secondat, 1689–1755) tekinti. Elméletének a lényege röviden: ha a hatalom egy kézben összpontosul, akkor annak a gyakorlója – hiszen ő is ember – hajlamos azzal visszaélni, zsarnokká válni. Hogy ez ne következhessen be, korlátozni kell az illetőt, de korlátozni csak egy másik, hozzá hasonlóan „erős” hatalom képes. Ezért az állami közhatalmat szét kell választani a főbb funkciók szerint törvényhozó hatalomra (hozza meg az állami élet irányításához szükséges legfontosabb döntéseket törvény formájában), végrehajtó hatalomra (gondoskodjon a törvények végrehajtásáról, „kormányozza” az adott államot), valamint a bírói hatalomra (döntsön a vitákban, gyakorolja az igazságszolgáltatást). Ezek a hatalmak ne legyenek alárendelve egymásnak, legyenek önállóak; érvényesüljön a „checks and balances” elve, azaz „fékezzék és egyensúlyozzák” egymás tevékenységét!
Az azóta eltelt évszázadok alatt ez az elmélet is fejlődött, finomodott. Ma már azt tartja, hogy az elválasztás nem csupán a központi hatalmi rendszerben fontos, hanem a központi és helyi „hatalmat” is el kell választani egymástól, azaz érvényesüljön egyfajta „vertikális hatalommegosztás” is.
Mi lehet a „központitól” elválasztott „helyi hatalom”? – Persze, az önkormányzatok. Hiszen éppen az az önkormányzatok lényegi sajátossága, hogy nincsenek senkinek, egyetlen központi állami szervnek sem alárendelve, őket senki nem utasíthatja; saját területükön – persze, a központi jogszabályok keretei között – jogalkotó hatáskörük van, bevételeikkel önállóan gazdálkodnak. (Ugye, emlékszünk, hogy az 1949–1989 között fennálló „szocializmus” ideológiája tagadta a hatalommegosztás klasszikus elméletét, ennélfogva „önkormányzatok” sem létezhettek, hanem helyettük „tanácsok” működtek, amelyek viszont „az államhatalom helyi szervei”, tehát a központi szervek alárendeltjei, utasítható, „meghosszabbított karjai” voltak).
A vertikális hatalommegosztás egyértelmű magyarázatot adna arra, hogy ugyanaz az ember nem lehet egyidejűleg tagja a központi és a helyi hatalomnak (mert akkor önmagát „fékezné” és „egyensúlyozná”!), ráadásul azt is jelentené, hogy a központi kormányzat nem mozgathatná tetszése szerint az önkormányzatokat, állandóan úgy bővítve – főképpen a megyei/fővárosi önkormányzatok – feladatait, hogy egyidejűleg megfelelő anyagi hátteret nem ad hozzá.
Az elmondottakból talán az is világos, hogy miért nem azonos jellegű a polgármester és az asztalos parlamenti tagsága: az előbbit jogi és morális kötelesség (eskü) kapcsolja az adott településhez, míg az utóbbinál nem áll fenn ilyen viszony. – Aki tehát a polgármesteri tisztséget más „foglalkozásokkal” együtt akarja kivonni a parlamenti tagságból, az vagy nem érti a hatalommegosztásnak ezt a kívánalmát, vagy szándékosan keveri össze e kategóriákat, hogy ezzel gyengítse a polgármesterek kizárására vonatkozó javaslat erejét.
Félő, hogy az önkormányzatokat nálunk még mindig nem kezelik tényleges jelentőségüknek megfelelően, jóllehet erre már Benjamin Constant (1767–1830) is figyelmeztetett:
A helyi önkormányzat a községek, városok, község- és várostársulások természetes állapota. Ez mindenütt létrejön, ha azt a kormány nem akadályozza. Amint a központi hatalom valahol visszavonul, ott a poraiból is újjáéledő lokálpatriotizmus megszervezi a közösség életét. A tisztségviselők elsődleges feladatuknak tekintik, hogy építsék, szépítsék a községet, hogy helyreállítsák, fenntartsák a közlétesítményeket, restaurálják a történelmi emlékeket. Szinte minden faluban elő fog kerülni olyan tanult ember, aki felkutatja és elmeséli a helyi hagyományokat és sokan akadnak majd, akik azt figyelemmel hallgatják. A községek, a városok lakói örömüket fogják találni mindabban, ami számukra kézzelfoghatóan érzékelhetővé teszi, még ha néha kissé csalóka látszatok árán is, hogy községüket erős történelmi kötelék kapcsolja a nemzet egészéhez és maguk is a nemzet testének tagjai. Ha nem állítják meg ezeknek a jótékony és ártalmatlan érzelmeknek kifejlesztését, szükségképpen kiformálódik egy községi, városi, megyei büszkeség érzete, ami szintén a nemzethez tartozást erősíti.
Ezzel szemben minden olyan államban, ahol lerombolják az egyén és az állam között közvetítő községi és területi közösségek önálló életét, a központ állammá válik az államban. Minden érdek a főváros köré csoportosul, a fővárosra fog tekinteni minden ambíció. A vidék mozdulatlanná dermed. Az egyének egymástól elszigetelődve elvesznek egy számukra természetellenes környezetben, a gyorsuló jelenben élnek és elvesztik minden kontaktusukat a múlttal, szürke atomokként keverednek el az elszürkített tömegben, elvesztik szemük elől a hazát, mint ahogy az is közönyössé válik velük szemben.
(B. Constant: Cours de politique constitutionelle. Paris, 1872. 98. s köv. p. – Idézi Kovács István: A Szovjetunió szövetségi alkotmányai. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1982, 18. s köv. p.)
