Hazánk új alkotmányának (alaptörvényének) előkészítése során merült föl az a javaslat az Országgyűlés előtt, hogy az igazságszolgáltatásban ítélkező bírák az általános nyugdíjkorhatár betöltésével (62, majd a 65 éves korukban) menjenek nyugdíjba, szemben a mostani 70. életévük betöltésével.
Baka András, a Legfelsőbb Bíróság elnöke 2011. április 11-én ezzel kapcsolatban levelet intézett Orbán Viktor miniszterelnökhöz, ebből idézünk:
„[…] 2012-ben a magyar bírói kar egytizedét, a felső bíróságok nagy tapasztalatú bíráinak jelentős részét, közel 300 bíró nyugdíjazását tartalmazó javaslat általános döbbenetet, felháborodást és elkeseredettséget váltott ki a bírói karban. A javaslat megalázó, szakmailag nem indokolható hatályba lépése az ügyek tízezreinek átszignálásához, az állampolgárok és a gazdasági szervezetek jogvitáinak jelentős elhúzódásához, növekvő jogbizonytalansághoz vezet.
[…] Míg a korábbi időszak kormányzata nyíltan az ítélkezés jobboldali elfogultságát bírálta, az elmúlt mintegy két hónapban a jobboldali média egy része a volt diktatúra bíráiról beszél, és eltávolításukat egyre hangosabban követeli. Tekintettel arra, hogy az idősebb bírák eltávolítására vonatkozó és szakmai célokkal ellentétes javaslat ebbe a folyamatba is illeszthető, a független elemzés nem zárhatja ki a bírói kar ellen irányuló súlyos politikai támadást sem.
Ezt a feltételezést tovább erősítheti, hogy az Alaptörvény tervezete immár nem részesíti alkotmányos védelemben a bíróságok személyi kérdéseiben bírói többséggel döntő Országos Igazságszolgáltatási Tanácsot.
A bármely irányba való politikai elfogultság vádját − miképpen azt az igazságszolgáltatás szervezete a múltban is tette − a leghatározottabban vissza kell utasítanom. A 90-es évek elején ennek a szervezetnek a 90 %-a 55 éven aluli volt, az 56-os forradalom idején még nem élt, vagy néhány éves volt, bírói pályáját a 80-as években kezdte. 1990-ben a bírói kar jelentős része elhagyta a pályát, a többi bírót a vonatkozó törvény szerint 1994-ben egyenként átvilágították.
Ma Magyarországon a bírók 72%-a bírói kinevezését 1990 után kapta. Az Európában is példátlanul fiatalnak számító bírói karban nincs 56-os vérbíró, ők már régen nincsenek a szervezetben, talán nem is élnek. […]”
A kép teljességéhez hozzátartozik, hogy arról is döntés született: 30. életévének betöltése előtt senkit sem lehet bíróvá kinevezni.
A bírák nyugdíjkorhatárának „drasztikus, nyolc évvel történő leszállításával” összefüggésben az is elhangzott: nincs ok a felháborodásra és a riadalomra, mert a nyugdíjazás mintegy 230 bírót érint, ugyanakkor azonban ennek éppen a duplája, mintegy 460 titkár várja, hogy bíróvá nevezze ki az államfő.
Az intézkedés „az állampolgárok és a gazdasági szervezetek jogvitáinak jelentős elhúzódásához, növekvő jogbizonytalansághoz vezet” – írta levelében Baka András. Hogy igaza lehet-e ebben a Legfelsőbb Bíróság elnökének, erre vonatkozó adaléknak szánom e mostani blogbejegyzést (példának büntető ügyet hozok föl, ez ismertebb séma).
Azzal kell kezdeni, hogy az amerikai-angolszász igazságszolgáltatási rendszerben az, hogy valaki bíró lesz, a jogászi szakma csúcspontját jelenti. Az az ügyvéd, aki életének jelentős részét a szakmában töltötte, alaposan megtanulta a jogot (ami tudvalevőleg nem csupán a jogszabályok, hanem a korábbi bírói döntések, precedensek ismeretéből is áll), így kellő háttérrel rendelkezik ahhoz, hogy jó ítéleteket hozzon. A szakma csúcsát pedig az jelenti, hogy bíró, azaz szabad, független ember lett, akit senki sem utasíthat, szemben a korábbi ügyvéddel, akit a kliensek olyasmire is „utasíthattak” (mert ők fizettek!), amit egyébként ő szakmailag nem tartott helyesnek. Az ügyvédeknek egyébként is alaposan föl kellett készülniük, hiszen nekik kellett meggyőzni a „laikus” esküdteket a vádlott bűnösségéről (ártatlanságáról), a bíró csak mintegy „moderátorként” vesz részt a tárgyaláson és az esküdtek döntése alapján menti föl vagy szabja ki a vádlott büntetését. – Mondjuk ki e séma jellemzőjeként: a bírák gyakorlott, a szakma csínját-bínját ismerő jogászok.
Nálunk ezzel ellentétes helyzet érvényesül.
Az egyetem elvégzése után a fiatal jogász előbb fogalmazó a bíróságon, aztán kb. 3–4 év múlva szakvizsgát tesz, majd bírósági titkár lesz (aki bizonyos ügyeket már önállóan is intézhet), s várja a bíróvá történő kinevezését.
Nézzünk szembe a rideg tényekkel! Az egyetemen nem szerezhetett közvetlen ítélkezési tapasztalatokat, azután is a szakvizsgára készült, tehát bíróvá válásakor semmiféle bíráskodási gyakorlata nincs, ám azonnal „élesben” kapja az ügyeket. A fiatal bíró vállára a határidő szorításában iszonyatos teher nehezedik: jó döntéseket kellene hozni, de sokszor szinte azt sem tudja, hogyan kezdjen hozzá… Megalapozott ítéleteket szeretne, ezért „többszörös biztosítékokat” keres: szakértőket rendel ki, a kelleténél jóval több tanút idéz a tárgyalásra, az ügyek elintézési időtartama emiatt elviselhetetlen mértékűre nő, de, jaj, újabb és újabb ügyeket szignálnak rá… Nincs mese, döntenie kell! (Idő)zavarában rossz ítéleteket hoz, amelyeket a másodfok sorra hatályon kívül helyez, új eljárásra utasítva az első fokot.
Kész a káosz: a társadalom megbotránkozva figyeli az eseményeket (az első- és másodfok homlokegyenest eltérő döntéseit), a bírák szoronganak, a perben érdekeltek rettegnek a kilátástalan „időmúlás” miatt.
A tapasztalatlan, fiatal bíróra újabb kelepce vár: a „dörzsöltebb”, idősebb ügyvédek minduntalan megzavarják, pedig ő megtalálta a sorvezetőt: a vádiratot. Ehhez ragaszkodik körömszakadtáig, az egész eljárást arra fűzi föl, hogy bizonyított legyen minden vádirati elem, s akkor megalapozott lesz az ítélete. – Vegyük észre: a bíró és az ügyész együtt igyekeznek igazolni a vádirat helyességét (az ügyészt a „váderedményesség”, a bírót a biztos tényállás szempontjai vezetik), ügyvédre/védelemre tehát szinte már nincs is szükség! Bizony, büntetőbírák emlegették, hogy az esetek számottevő részében nem is figyeltek a védőügyvédekre, mert csak „eltérítették” a vádirat követésétől, ezért aztán azok elkezdtek a „védenceiknek játszani”.
E séma természetesen kisarkított, ám a lényeget jól mutatja: tapasztalatlan bírákkal nem lehet tiszteletet kiváltó, társadalmi elismerést és megnyugvást elérő igazságszolgáltatást kiépíteni. Ne legyen félreértés: az általam leírtak nem azt jelentik, hogy nálunk a bírák fölkészületlenek, alkalmatlanok, hanem azt, hogy kellő tapasztalat nélkül túlságosan nehéz feladatot kell időben megoldaniuk, és bár ott áll mögöttük a másodfok, amely helyrehozhatja tévedéseiket, e hibás ítélkezési gyakorlat óriási morális rombolást okoz a társadalomban, amelyről ténylegesen nem is a fiatal, kezdő bírák tehetnek…
Ezért roppant kockázatos az az elképzelés, amely szerint a bírák csak 30. életévüktől kezdhetnek „élesben” bíráskodni, ám a mostani helyzettől eltérően, 70. helyett a 62–65. életévük elérésekor ki kell válniuk a szervezetből, pedig ekkorra szereztek kellő tapasztalatot, „bölcsességet” a döntéshez. Ezt nem helyettesíti az a szám, hogy a „kilépők” helyett kétszerannyi várakozó áll a „kapu előtt”, kinevezésére várva.
„Hannibal ante portas!” (Hannibal a kapuk előtt!) – ismerjük a veszélyre figyelmeztetést, amikor a pun vezér i. e. 210 körül Rómát fenyegette. Félő azonban, hogy a mi esetünkben azzal nem lehet fenyegetni a nyugdíjba helyezendő bírákat, hogy a bírósági titkárok tömege van „ante portas”, azaz a kapuk előtt, mert a tapasztalt bírák azonnal előhozakodnának a Hannibál-eset „másik” fordításával, azzal, hogy ez számukra nem tényleges veszélyt jelent, hanem azt, hogy „Hannibál korábban portás volt”…
