Arra kérem a Nyájas Olvasót, ne vegye komolyan, ami itt következik, hiszen ez nem több ártalmatlan játéknál, és főleg nem akarom megszentségteleníteni halott költőnk emlékét sem!
A Halotti beszéd és könyörgés – amelynek keletkezése 1192 és 1195 közöttre tehető (ugye, emlékszünk?: „Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc. yſa pur eſ chomuv uogmuc.”) – első szavaival kezdi Kosztolányi Dezső is a (szintén) Halotti beszéd c. versét. Idézzük ide, úgyis olyan ritkán olvasunk mostanában verseket!
Látjátok feleim, egyszerre meghalt
és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt.
Ismertük őt. Nem volt nagy és kiváló,
csak szív, a mi szivünkhöz közel álló.
De nincs már.
Akár a föld.
Jaj, összedőlt
a kincstár.
Okuljatok mindannyian e példán.
Ilyen az ember. Egyedüli példány.
Nem élt belőle több és most sem él,
s mint fán se nő egyforma két levél,
a nagy időn se lesz hozzá hasonló.
Nézzétek e főt, ez összeomló,
kedves szemet. Nézzétek, itt e kéz,
mely a kimondhatatlan ködbe vész
kővé meredve,
mint egy ereklye,
s rá ékírással van karcolva ritka,
egyetlen életének ősi titka.
Akárki is volt ő, de fény, de hő volt.
Mindenki tudta és hirdette: ő volt.
Ahogy szerette ezt vagy azt az ételt,
s szólt, ajka melyet mostan lepecsételt
a csönd, s ahogy zengett fülünkbe hangja,
mint vízbe süllyedt templomok harangja
a mélybe lenn, s ahogy azt mondta nemrég:
"Édes fiacskám, egy kis sajtot ennék",
vagy bort ivott és boldogan meredt a
kezében égő, olcsó cigaretta
füstjére, és futott, telefonált,
és szőtte álmát, mint színes fonált:
a homlokán feltündökölt a jegy,
hogy milliók közt az egyetlenegy.
Keresheted őt, nem leled, hiába,
se itt, se Fokföldön, se Ázsiába,
a múltba sem és a gazdag jövőben
akárki megszülethet már, csak ő nem.
Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.
Édes barátaim, olyan ez éppen,
mint az az ember ottan a mesében.
Az élet egyszer csak őrája gondolt,
mi meg mesélni kezdtünk róla: "Hol volt...",
majd rázuhant a mázsás, szörnyü mennybolt,
s mi ezt meséljük róla sírva: "Nem volt... "
Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra,
mint önmagának dermedt-néma szobra.
Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer.
Hol volt, hol nem volt a világon egyszer.
Olvassuk csak el újra a befejező négy sort és figyeljünk föl az utolsó két sor végén rímelő szavakra!
Nos, nem hagy nyugodni az a gondolat, hogy Kosztolányi Dezső a verse utolsó soraiban: nem jó rímet használt…
Miért a vegyszer–egyszer rím; mit keres itt a „vegyszer” szó?
Fekszik a halott „kiterítve, mereven”, mint „önmagának dermedt-néma szobra”, körülötte a gyászolók. Könnyeznek – hiába, a halált nem tudják legyőzni… Hangtalanul állnak vagy hangosan zokognak, szólítgatják az elhunytat – nem használ a szó sem…
Az a gyanúm, hogy Kosztolányinak már megvolt a nagyszerű záró sor („Hol volt, hol nem volt a világon egyszer”), már csak egy jó szót kellett találnia, amire rímel az „egyszer”, s nyilvánvaló volt, hogy ide az kell: „vegyszer”.
Ezt tartom én kissé elhibázottnak!
Amíg él az ember, de beteg, netán haldoklik, az orvosok mindenféle gyógyszert, vegyszert(!) adnak neki tabletták, kapszulák, infúziók, injekciók és más hasonló formákban. Ha viszont már meghalt szegény, akkor már nem kell semmilyen vegyszer.
A búcsúzáskor könnyeznek (nem kelti föl), szólnak hozzá (nem kelti föl), sírcsokrok, koszorúk sorjáznak, gyertyák égnek, fejfa várja, hogy végső helyére szúrják – azaz számos „kegyszer” jelzi, hogy utolsó útjára készül az „egyszeri ember”, ám hiába a sok kegyszer, ez sem kelti föl…
A költő „vegyszert” írt, s ez már így is marad! Nekem valahogy „beugrott a kegyszer”, s nem hagyott nyugodni ez a fura gondolat. De most leírtam!
„Scripsi” et salvavi animam meam!
