A minap, nagyszerű baráti társaságunk szokásos, szombat délelőtti klub-ülésén az irodalomtörténet emeritus professora így fordult hozzánk:
– Valaki azt kérdezte tőlem: Petőfi Sándor „Egy gondolat bánt engemet” című versének első sorát hogyan kell hangsúlyozni a költemény szavalásakor? Én természetesen elmondtam a véleményemet, ám kíváncsi vagyok, ti mit válaszoltatok volna…
Akadt, aki a „gondolat” szót hangsúlyozta volna, hiszen nem csak gondolat, hanem más is bánthatja az embert (lesújtó vélemények, betegségek stb.), itt azonban a „gondolat” bántja a költőt, tehát erre kell tenni a hangsúlyt.
Az általánosnak mondható többségi álláspont azonban az volt, hogy az első, az „egy” szócska hangsúlyozandó. – Az ember fejében egymást kergetik, kavarognak a gondolatok; az egyik fölvidítja, a másik régi emlékeket idéz föl, a harmadik újabb vágyakat ébreszt stb., de közülük egy szinte vissza-visszatér, s nem hagyja nyugodni, állandóan bántja Petőfit, az ti., hogy ő esetleg majd „ágyban, párnák közt”, csendben hal meg, nem pedig kemény csatában, villámmal és mennydörgéssel viaskodva, még inkább a „harc mezején”, ahol a „trombita hangja, az ágyúdörej” kíséri halálát. Ez az „egyetlen” gondolat, ami bántja, tehát az első szó a hangsúlyos („Egy gondolat…”).
Amikor ebben megállapodtunk, én is hasonló kérdéssel álltam elő. Színész barátom egy másik költemény kapcsán tőlem is hasonlót kérdezett.
– Ady Endre: „Őrizem a szemed” című verse első (és harmadik) sorának első két szavát hogyan kell hangsúlyozni; nevezetesen a „már” avagy a „vénülő” szó a hangsúlyos?
Emlékeztetőként:
Már vénülő kezemmel
Fogom meg a kezedet,
Már vénülő szememmel
Őrizem a szemedet.
Természetesen a „vénülő” szó a hangsúlyos – válaszoltam – hiszen itt az a lényeg, hogy a költő „vénül” ugyan, mégis „megfogja a kezét, őrizi a szemét” a kedvesnek, mert szereti őt, nem pedig azt akarja megénekelni, hogy bizony, ő már „vénül”, noha talán éveinek száma még nem indokolná…
Barátomat ez persze nem győzte meg, sőt, úgy emlékezett, hogy valamely kitűnő versmondó óriás (Latinovitsra gyanakodott!) a „már” szót nyomta meg.
Úgy véltem, hogy az utolsó versszak is engem igazol:
Nem tudom, miért, meddig
Maradok meg még neked,
De a kezedet fogom
S őrizem a szemedet.
Ezek a sorok a költő állhatatosságát mutatják. „Vénül” ugyan, ám ez az érzésein mit sem változtat, az idő múlása nem csökkenti vonzódását a szeretett hölgy iránt.
Mivel csak ketten ültünk „hosszú, méla lesben” a horgásztó partján, az eredmény „döntetlen”, a válasz eldöntetlen lett. – Egészen addig, amíg az előbb említett baráti klub nem tette le voksát a „vénülő” szó hangsúlyossága mellett… (Ekkor jutott eszembe, hogy már az interneten is meghallgathatom Latinovits előadásában e verset; nos, ő is a „vénülőt” hangsúlyozta…)
S ha már ilyen témánál vagyunk, megemlítem, hogy korábban magam is fölfigyeltem egy hasonló bizonytalanságra.
Petőfi Sándor a „Nemzeti dal” c. versében így ír:
Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!
Csupán a rend kedvéért fogalmazom meg az értelmezési lehetőségeket.
1. Mi voltunk rabok mostanáig és kárhozottak. – A „mostanáig” szó utáni vessző megengedi ezt az értelmezést: a „kárhozottak” tehát az első sorhoz tapad. Nem lehet, hogy ősapáink (ti. akik annak idején szabadon éltek-haltak) most szolgaföldben nyugodjanak! – Vegyük észre, hogy így a kárhozottak kifejezés nem az ősapáinkra vonatkozik!
2. Kárhozottak [az] ősapáink! – Mivel nincs semmilyen írásjel e szavak között, így is lehet értelmezni.
Erről szó volt már korábban a Magyar Nemzet hasábjain (1987. június 9. és július 20.), s ott egyértelműen tisztázódott, hogy az utóbbi, 2. pontban írt változat a helyes.
