Mi az, hogy „egy etem”? Ennek nincs semmi értelme! – Igen, belátom, hogy valóban nincs, ezért visszavonom ezt a buta szójátékot, mert nem szeretném, ha bárki is azt gondolná, hogy már az egyetemnek nincs semmi értelme…
Pedig van, bár igen jelentősen átalakult ott minden! Nézzük meg pl. a mostani, idősebb generációk által még belátható (sőt, megélt), „hajdani” 1960–70-es éveket!
1. Az elsőéves hallgatók még kicsit bizsergető várakozással tekintettek az előadások elé. Öt perces (illő!) késéssel megérkezett az előadást tartó professzor. A hallgatók zsongása abbamaradt, fölálltak helyükön, ezzel üdvözölték az előadót, aki fejbiccentéssel (esetleg Jó reggelt!-tel) fogadta a köszönést, mire a hallgatók leültek s kezdődött az előadás.
– Igen, az előadást a professzor tartotta! Az az ember, aki már mindent tudott az adott témáról, tudományosan is elismert volt, bölcsessége önmagában is nagy tekintélyt garantált számára. Persze, hogy a hallgatók úgy itták (és jegyzetelték) minden szavát, mint szivacs a vizet. – Szent-Györgyi Albert (1893–1986; ki ne ismerné e magyar tudós nevét, akit 1937-ben orvosi és élettani Nobel-díjjal tüntettek ki!) különös gondot fordított arra, hogy ő tartsa az előadásokat és erre intette tanítványait is.
– Ma már az előadások nagy részét is az „asszisztencia” (gyakornok, kezdő tanársegéd) tartja. (Nem az baj, hogy ők is tartanak előadásokat, mert hiszen nekik is meg kell tanulni e műfajt, hanem az, hogy az előadások zömét tartják!) – Akkor, amikor még maguk is tanulják az anyagot, emiatt még igazán nem elmagyarázzák, hanem felolvassák, elhadarják izgalmukban, tehát a hallgatók nem azt kapják, amit a professzortól hallottak máskor. Az adott témából is csak szegényebb vázat látnak-láttatnak, hiszen nincs még birtokukban az az átfogó tudás, amit a professzor birtokol.
– Ezt a káros gyakorlatot maga a rendszer is ösztökéli. Hajdanában a kezdő oktatónak azt tanácsolták a professzorok, hogy olvasson-olvasson minél több szakirodalmat, ismerje meg az adott tárgy részleteit-problémáit, s ha majd évek múlva már kellő tudás birtokában lesz, válasszon ki valamely témát, s abból írjon egy komoly tudományos (kandidátusi) értekezést. – Ma viszont az a követelmény, hogy a kezdő oktató három éven belül készítse el tudományos (mai nevén PhD, azaz doktori) értekezését, de közben természetesen tartson előadásokat is, mert ha 3 éven belül nincs dolgozat, akkor elküldik az egyetemről. – Nem kívánom bántani ifjú kollégáinkat, de aki többször volt ilyen dolgozatok opponense (hivatalos bírálója), ismeri ezek általános értékét, tudományos színvonalát… (azért írtam, hogy „általános értékét”, mert természetesen ezek között is vannak valóban színvonalas értekezések).
2. A fiatal oktatók természetesen meg akarják nyerni a szintén fiatal hallgatóságot, s ehhez, bizony, olcsó eszközök is kínálják magukat.
– Sziasztok! – „köszön” a terembe belépéskor (de úgy, hogy csak az első sorokban lévők hallják, mert egy komoly egyetemi előadónak mégsem illik csak úgy „lesziasztokozni” a hallgatóságot) majd rögvest feltelepszik az asztal sarkára, s minden átmenet nélkül kezdi mondandóját.
Annak idején a professzorok is (többnyire) ülve adtak elő, amit az idősebb koruk is indokolt, ám ők nem az asztalon, hanem a mögötte lévő széken foglaltak helyet.
És, persze, illő módon meg is szólították a terem közönségét. (Nem vitás, magázták őket, így könnyebb helyzetben is voltak.) A megszólítás szinte jellemző volt mindenkire: „Tisztelt Hallgatóság!”, „Tisztelt Hallgatók!”, „Kedves Hallgatóim!”, „Kedves Kollegák!”, „Kedves Kolleginák, tisztelt Kollégák!” Azt is emlegetik, hogy a neves szegedi ásványtanász professzor, Koch Sándor (1896–1983) így szólította meg a hallgatóit: „Mélyen tisztelt Dámák és kevéssé tisztelt Daliák!” …
– A fiatal, kezdő oktatók azzal is szimpátiát akarnak ébreszteni a hallgatóikban, hogy ugyanúgy öltözködnek, ahogy ők, ami nem önmagában baj. Akkor viszont igen, ha a divatos „szakadtan” tartanak előadást is. – Nekem a legelső tanszéki munkanapomon azt mondta a tanszékvezető professzorom: „X. Elvtárs! Ezen a Tanszéken senki sem parancsol senkinek, én sem parancsolok Magának. Azt kérem, hogy az előadásait pontosan, legfeljebb öt perces késéssel tartsa meg. Mindig készüljön föl az óráira (hogy hol készül föl, itt, a tanszéken, a könyvtárban, otthon, vagy a strandon, az közömbös)! Adja meg a tiszteletet a hallgatóinak, öltözzön föl rendesen, kössön nyakkendőt, ebben is mutasson példát nekik!” – Bizony, ma is mindig nyakkendőben tartok előadást, akkor is, ha ez ma már egyáltalán nem divat. Úgy érzem, mert megszoktam, hogy e nélkül csak félig lennék felöltözve, meg, persze azt is tudom, hogy a nyakkendőt nem a hideg vagy az eső ellen találták ki, hanem azért, hogy törje meg pl. a fehér ing „egyszínűségét”…
3. Az előadások iménti „sajátosságain” kívül egyéb változások is vannak a hajdani helyzethez képest, most még csak egyet említek.
Akik a demokráciából csak annyit tudtak, hogy „népuralomnak kell fordítani ezt a latin kifejezést”, azok „kivívták”, hogy az Egyetemi Tanácsban (ma Szenátusnak hívják) a hallgatók aránya érje el a tagok egyharmadát. Ez, persze, látványosan indokolható azzal, hogy az egyetem („universitas”) az oktatók és hallgatók, a tudás és tanítás „egyetemességét” jelenti, de ez a szép magyarázat nem képes ellensúlyozni azt a hátrányt, amit ez a magas arány okoz.
– Hogyan (és főképpen: miért?) dönthet az első- és másodéves hallgató a professzori kinevezésekről vagy az egyetemi beruházásokról, amikor még azt sem tudja pontosan, hol van az egyetemi könyvtár, vagy hol lesz a következő előadás …? (Ő még nem ismeri az egyetemet, de mire alaposabban megismerné, máris végez és munkahelyet kell keresnie). Félreértés ne legyen: kell, és mindenütt van is hallgatói képviselet az egyetem legfelsőbb szintű döntéshozó szervében (ez a civilizált világ több országában, ezek nagyhírű egyetemein általában összesen 1–3 fő), de nálunk ez indokolatlanul felduzzasztott mértékű!
– Van azonban még egy olyan elem is, amit soha nem szoktak emlegetni a hallgatók szenátusi tagságával kapcsolatban. Azt, hogy amint véget ér a félévi vizsgaidőszak, a hallgatók azonnal elhagyják az egyetem székhelyét. Ez természetes, ám ők adják a szenátus egyharmadát! Ha tehát „szünetben” kell a testületnek összeülnie (pl. a vizsgaidőszak végén, ami igen gyakori), jó esély van arra, hogy távollétük miatt nem lesz meg a határozatképesség. (Ekkor már elegendő, ha néhány más tag hiányzik, amint ilyenre többször is volt példa! …)
4. Persze, könnyen lehet, hogy pár év múlva már egyetlen hallgató sem érti majd azt a kifejezést, hogy „előadás”. – A minap egy tv-műsorban egy budapesti kar dékánja beszélt arról, hogy nagyon kell takarékoskodniuk, ezért azon gondolkodnak, hogy minél kevesebbre faragják le a „kontakt-órák” számát, azzal, hogy a hallgatók ezek helyett minél jobban álljanak át az „önképzésre”, bár ez – „kesergett” a fiatal dékán – bizony, több oktató elbocsátásával jár majd.
– Az is természetes, hogy azokat az oktatókat küldik el, akik elérték az általános nyugdíj-korhatárt. Ez nem is támadható, hiszen ott döngeti a kaput a fiatal generáció, helyet követelve magának a pályán; másrészt érthető is, hiszen az idősek mégis csak kapnak nyugdíjat, míg a családalapítással is küzdő ifjú egy fillér nélkül, kilátástalanul kerülne az utcára.
– Csakhogy az idősebb oktatók az elbocsátásukkal magukkal viszik azokat a tapasztalatokat, azt a „bölcsességet”, amit aktív évtizedeik során összegyűjtöttek, emiatt aztán a következő generációk előtt teljesen szabad a terep, és – mint tudjuk – az „újszülöttnek minden vicc új”. Íme, egy ilyen (egyáltalán nem) „vicc”:
Az 1970-es évek vége felé valamikor (NB. ekkor még a ma divatos ún. „bolognai”, egymásra épülő képzési rendszer sehol sem volt!) valahol kipattant a nagy ötlet: a jogászképzésben be kell vezetni a lépcsőzetes rendszert, azaz a hallgatók az első négy félévben foglalkozzanak általános témákkal, az ötödik félévtől azonban legyen lehetőségük választani (szakosodni), mégpedig a) közjogi (államjogi-államigazgatási-pénzügyi stb.) tudományok, b) büntető (büntető anyagi, eljárásjogi, kriminológiai-kriminalisztikai stb.) tudományok és c) civilisztikai (polgári és polgári eljárásjogi, családjogi, munkajogi stb.) tudományok területeire. – A nagy lelkesedés azonban hamarosan alábbhagyott, amikor kiderült, hogy mivel abban az időben a közjognak és a magánjognak nem volt tényleges súlya és jelentősége, a hallgatók zöme a büntetőjogi „blokkot”, vagy más néven „szakot” választotta, a többit nem, emiatt az egész rendszer hamarosan ki is múlt.
Később (húsz év múlva?) valakinek ismét eszébe jutott hasonló „ötlet”, talán éppen a „Bolognai Nyilatkozat” (1999. június 19.) hatására, ha már az ottani ajánlásokat a jogászképzésben nem lehetett névértékben alkalmazni… – Nem szaporítom a szót, ez is kudarcot vallott.
No, és, napjainkban? – Aki arra tippelt, hogy ismét napirendre került ugyanez, az nyert. A kari tanács egyik ülésén került terítékre, csak most ez a séma a nem a „blokk”, vagy „szak” néven jelent meg, hanem a „modul” címet viselte… Természetesen most még nem lehet kimondani sikertelenségét, de az esélyei nem túl biztatóak!
Hogy miért ez az „újítási düh”? – Az ifjúság mindig is újat akart, megváltoztatni a meglévőt („semper reformare!”). Vannak ötletei, jók és kevésbé használhatók egyaránt. Ha azonban nem ismerik a történelmet (amelyről a rómaiak óta tudjuk, hogy „az élet tanítómestere”), újra elkövetik azt a hibát, amit az elődeik korábban elkövettek, pedig alaposabb körültekintéssel (vagy visszatekintéssel!) elkerülhetnék a fölösleges kudarcot.
– A specializálódást segítő módszerek szintén „évszázadok” óta kidolgozottak és beváltak, pl. ezek egyikét speciális kollégiumoknak hívták. 30–40 évvel ezelőtt ezeket a hallgatók fölvették az indexükbe (horribile dictu: ma már ilyen sincs; a dalbeli „útnak indul az indexszel” értelmét vesztette), s tanulhattak, amit akartak. Most már a „kreditek” korában külön kell fizetni, ha több ilyet akar fölvenni a hallgató… Nesze, neked, tudásalapú társadalom!
Tempora mutantur et nos mutamur in illis! Változnak az idők, és mi is változunk bennük – lehet, hogy még akkor is és ott is, amikor és ahol nem kellene oly gyorsan változnunk!
