Arany János írta e szavakat a „Családi kör” című versében, s nekem ezek jutottak eszembe 2012. március 31-én este 8 óra előtt a gyerekeknek szóló mese hallgatása közben.
Mert bizony, én még megrögzött rádióhallgató vagyok … a „régi fajtából”. Mindig szól mellettem a készülék, amikor csak lehetséges. Reggel, borotválkozás-reggelizés közben, vonaton utazás, autóvezetés közben, vacsorakor, sőt, egész éjjel, bár az alvás jelentős kihagyásokat jelent a hallgatásban és a műsor követésében.
Vannak az URH-sávon általam különösen hallgatott műsorok, de általában a Kossuth-adót hallgatom. Azaz, pontosabban ezt: „MR1 Kossuth Rádió, a szavak ereje”. – Igaz, az MR1-ből az R a rádiót jelenti, ami két szóval később megint megjelenik, a „szavak ereje” említése pedig a rádió esetében azért roppant fontos, mert különben az ember képzeletébe rögvest a „derelyevágó-kerék recéje” villanna be… A beszédhibás-hadaró szerkesztő-riporterekre, meteorológusokra stb. már szót sem érdemes pazarolni…
2012. március 31-én este 8 előtt mesét hallgattam a hajdani „országos főadón”. (URH-ra volt állítva, mert középhullámon már este fél 10-kor befejeződik az adás. Igen, fél 10-kor vége, elhallgat! A „közszolgálati!” – Azt tetszik mondani, hogy kapcsoljanak át ilyenkor URH-ra? – Rendben, de akkor napközben sem kell rá költeni egyetlen fillért sem!)
Hallottam ugyan, hogy mesét mond, de nem figyeltem rá, afféle háttér-rádiózás zajlott vacsora közben. Egyszerre csak furcsa mese-szavak ütötték meg fülemet: „fekete lyuk”, „tűzcsóva”, „elképesztő szupernova”, „kétnyelvű képzés”, „ikea”, „repro életérzés”. – Nagyon vigyáznom kellett, nehogy félrenyeljek, nehogy „roma-útra” menjenek a falatok, hogy a ma divatos, meglehetősen elmebeteg „PC-módon” fogalmazzak…! (Mindig van kéznél papír–ceruza, de hirtelen csak ennyit tudtam följegyezni, arra pedig érdemtelen, hogy a hangtárban újra meghallgassam…)
– Persze, nem figyeltem eléggé, ez már nem a mese, annak közben vége lett, már a felnőtteknek szól a rádió… – legyintettem magamban, elhessentve megdöbbenésemet az ilyen „eszement mese-elemek” hallatán, s már-már eldobni készültem a hevenyészett „szójegyzéket”, amikor a rádió bemondta, hogy a „Rozi az égen” című „mesesorozat” valahanyadik részét hallottuk.
Most április elseje van, szép, verőfényes vasárnap délelőtt.
Ha ezt a bejegyzést valaki olvassa, kérem, ne kuncogjon, azt gondolván, hogy miféle furcsa tréfát eszeltem ki a Nyájas Olvasó „bolondoknapi” félrevezetésére, és ne örüljön, hogy őt nem lehet így félrevezetni, mert ez egyáltalán nem vicc!
„Almát eszünk ma, rá diót, és hallgatjuk a rádiót” – írta jókedvében Kosztolányi. – De vajon érdemes-e „ilyen” rádiót hallgatni?