A minap a rádióból szépen csengő hangú lányok-asszonyok éneke hallatszott:
„Aki dudás akar lenni
Annak pokolba kell menni…”
Hogyan? – döbbentem meg. – Talán nem jól hallottam.
Úgy emlékeztem, mintha az eredeti másképpen szólna, mégpedig így?
Aki dudás akar lenni,
Pokolra kell annak menni.
Ott kell annak megtanulni,
Hogyan kell a dudát fújni.
Igen, minden általam ismert és az utóbbi időben megtalált változatban a „pokolra” kifejezés szerepel.
Úgy vélem, jelentős különbség van a két szó értelme között.
A „pokolba” menés, jutás – az én olvasatomban – szörnyű kínok közötti végső megsemmisülést, a „véget” jelenti. Ha valakinek azt mondják: „menj a pokolba!”, annak azt adják tudtára, hogy rá már nincs szükség, rá már nem számítanak, „leírják”.
A „pokolra” menés ezzel szemben „csupán” szörnyű kínokat, rettenetes megpróbáltatásokat jelent, de megsemmisülést nem, mert ekkor már nem lenne értelme azt „megtanulni, hogyan kell a dudát fújni”.
Közben eszembe jutott, hogy egy másik dalban is („Szép a rózsám, nincs hibája…”) szó van pokolról. Nosza, nézzük meg, ez hogyan szól! Az internet itt is segít:
A csepegő eresz alá kiállnék,
Érted még a pokolra is sétálnék,
Bárki is írta le ezt a szöveget (e „forrás” szerint Kubányi György, más „forrás” népdalnak minősíti), ez utóbbi értelmet fogadja el.
Egyébként az eredeti négy sort József Attila is leírta (persze, a „pokolra” változattal!), s tette előbb a „Külvárosi éj” c. kötetének élére, majd a „Medvetánc” c. válogatott verseinek mottójául.
Ő talán csak jól tudta!
