1964. december 21. – Nagy nap volt ez Debrecen életében: emlékmű-avatás az Ideiglenes Nemzetgyűlés évfordulóján. Oda várták Dobi Istvánt, az Elnöki Tanács elnökét, Vass Istvánnét, az Országgyűlés elnökét, valamint Köteles Jenő altábornagyot, a honvédelmi miniszter első helyettesét.
E nagyszerű eseményen a mezőtúri gépkocsizó-lövészezred (bocsánat: a 7042) két egyetemista-százada díszelgett. Új, világos boka-, derék- és fegyverszíj, fehér kesztyű, a tányérsapka állszíja bekapcsolva – jól nézhetett ki a több, mit százhúsz fiatal katona.
Mi, mezőtúri harcosok, két nappal az ünnepség előtt érkeztünk Debrecenbe, hogy legyen kellő időnk a próbákra, különösen a „vigyázz-menet” gyakorlására. December középső dekádja ekkor meglehetősen esős lévén, a díszlépések rettenetes sárcsapkodással jártak, rusnya latyakkal csúfítva az egyébként is szánalmas képet nyújtó, piszkos-zöld köpenyeket. Ám ezután csoda történt: az ottani laktanyába érve a kályha köré teregetett köpenyek gyorsan száradtak, a rátapadt homokot egyszerűen kézzel le lehetett söpörni róluk. – Bizony, ha az utálattól és a szidalmaktól városfalak omlottak volna le, Mezőtúrnak és Túrkevének ma már nyoma sem lenne hazánk térképén. Akkor látszott ugyanis, hogy miért voltak ismertek-híresek az ottani fazekasok: jó nyúlós-trutymós agyagot termettek földjeik, amelyből ha egy borsónyi ráfröccsent a katona köpenyére, mindenfajta tisztítási kísérlet tenyérnyi sárfoltot eredményezett…
Eljött az avatás napja! A díszszázadok kétsoros vonalban sorakoztak föl az emlékmű előtt, középen a legmagasabbak, két oldalon csökkenő „nagyságukban” a többiek. A program: jelentéstétel, kölcsönös üdvözlések, vigyázz-menet a szobor, illetve az ott álló vendégek előtt.
Begördült a három gépkocsi, diszkrét távolságban megállt, s a „méltóságok” gyalog folytatták útjukat a szobor illetve a katonák felé.
– Díszszázad, vigyázz! Fogadás jobbról! Tisztelegj! – hangzott a díszelgést vezénylő Mészáros András százados parancsa, ám mint mindig, most is hiányzott belőle a vezénylő tiszt általában jellemző harsogó-pattogó keménysége, őt inkább valamiféle esdeklő-síró tónus jellemezte. Ugyanilyen volt a jelentése is: „Elnök Elvtárs, Mészáros százados, díszőrség-parancsnok, jelentem, az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakulásának huszadik évfordulója alkalmából rendezett koszorúzási ünnepségre kirendelt díszőrség felsorakozott!” – Közel fél évszázad távolából is bizton állítható, hogy talán még soha nem figyeltek szavaira olyan feszülten; mint akkor. Két század katona imádkozott a seregek istenéhez, hogy ott nyomban süljön bele mondandójába. Hát, … nem sült…
Hogy mi jön ezután? Erre is kész a terv, íme: az Elnöki Tanács elnöke odalép a mikrofonhoz. „Jó napot, Elvtársak!” – dörgi bele határozottan, mire a két század rázendít: „Erőt, egészséget, Elnök Elvtárs!” – de úgy ám, hogy az egész Alföld beleremeg!
Nos, nem egészen így történt!
Dobi István ekkor már – tisztesség ne essék, szólván – nagyon rozoga, erőtlen volt. Odavonszolta magát a mikrofonhoz, s elsuttogta az ilyenkor szokásos szavakat: „Jó napot, Elvtársak!” – Igen ám, de a katonák két sora eléggé hosszan elnyúlt, s a széleken állók nem hallották a köszöntést, csak a középsők. Ez utóbbiak azonnal kezdték is: „Erőt, egészséget…” Több se kellett a végeken várakozó hadfiaknak, ők is csatlakoztak a már harsogókhoz, ám természetesen elölről kezdve az előírt szöveget: „Erőt, egészséget…” Így aztán az eredetileg hátborzongatóan impozánsnak elképzelt üdvözlésből egyfajta elnyújtott, zavarosan hullámzó hörgés-visszhang bontakozott ki…
Hanem a vigyázz-menet! Az valóban katonásan feszesre sikerült. Százhúsz szív egyszerre dobbant, százhúsz csizmatalp egyszerre csattant Debrecen kockakövein.
Ja, hogy százhúsz szívhez nem százhúsz, hanem kétszáznegyven csizmatalp tartozik? Ez tény! Számítási hiba történt volna? – Nos, a csizmatalp-probléma megfejtése a következő: az valóban igaz, hogy ugyan százhúsz szívhez összesen kétszáznegyven csizmatalp tartozik, ám itt a „vigyázz-meneti egyszerre csattanás” esete miatt nem mindegyik adott ilyen hangot. Ez egyszerű matematikai képlettel bizonyítható. A katonák összes szíve (köszi), a bruttó ottani csizmatalp-szám (bocsi), valamint a csattanó csizmatalp-szám (csacsi) ismeretében íme a képlet: BOCSI=2KÖSZI. Ennek alapján CSACSI=BOCSI/2, mert egyszerre vagy csak a ballábas, vagy csak a jobblábas csizmatalpakat verik a földhöz a katonák. Na, ugye, nincs tévedés…! (☺)
Másnap, persze, Mezőtúron újra kezdtük gyakorolni a díszlépéseket…
