K. B. úrnak, születésnapjára
Aki szereti a latin mondásokat, annak ismerős ez is: „Navigare necesse est, vivere non necesse”, azaz „hajózni muszáj, élni nem muszáj”.
Ennek első fele a rómaiak fontos felismerését fejezi ki a hajózás és lényegében a tengeri szállítás fontosságáról, a második fele pedig állítólag Pompeius mondása, amikor a hajósok méltatlankodtak, mert viharban kellett gabonát szállítaniuk Szicíliából Rómába és féltek a megterhelt hajó elsüllyedésétől.
A címben föltett kérdést viszont senki ne keresse az Idegen szavak szótárában, vagy a latin mondások között, mert ezt én találtam ki...!
Történt pedig, hogy az egyik jó hírű hazai egyetem jó hírű karára újonnan fölvett hallgatók a félévkezdés előtt gólyatáborba gyűltek össze, hogy ott ismerkedjenek, szórakozzanak, gyűjtsenek lelki erőt a komolyabb munkára.
Mivel azonban üres hassal nemigen lehet erőt gyűjteni, elhatározták, hogy bográcsban frissen főtt marhapörkölttel segítik céljuk elérését. A gólyatábort szervező felsőbb éves hallgatók a főzésre egy olyan oktatót kértek föl, aki már többször is igen meggyőzően bizonyította képességét és alkalmasságát, s aki szívesen vállalta is e szép feladatot.
Eljött a pörköltkészítés nagy napja. A gólyák nagy ovációval fogadták az általuk addig nem ismert „szakácsot”, s azonnal el is kezdték kínálgatni mindenféle innivalóval, a fakanál zsonglőre azonban csak óvatos mértéktartással ivott, hiszen várta a fontos feladat.
– Lássunk munkához! – terjesztette elő aktuális javaslatát az oktató, mire alig leplezhetően kezdtek el szétszivárogni az addig vidor poharazgatók.
Bizony, egyedül maradt a „konyhaasztalnál” a főzést önzetlenül vállaló férfiú, de ami még nagyobb baj volt, hogy igen baljóslatú komorsággal magasodtak körülötte a nyers vöröshagyma- és krumplihegyek, csak a húsok hűsöltek csendben a fehér szekrényben a meleg szeptemberi délutánon.
– Jöjjenek a lányok segíteni, mert egyedül a téli vizsgaidőszakig sem leszek kész! – reccsent a „séf” hangja, s nyomban azt kezdte kalkulálni, hány segítőt állítson a vöröshagyma és a krumpli, mennyit a hús feldarabolására.
Ámde önként jelenkező egy sem akadt!
Hősünk ekkor a szervezők közbenjárását kérte a „kukta-brigád” verbuválásához, megemlítve, hogy egyedül nem fog hozzá, hanem hazamegy, s otthon megterített asztal várja, sőt, elé teszik a finom ennivalót is.
„Szervezők szét száguldanak tábor-szerin tova” – idézhetnénk Aranyt kissé kitekerve –, de vajh, milyen eredménnyel? Nos, íme:
– Ebben a pillanatban ismerkedtünk össze évfolyamtársammal, s most beszéljük meg legfontosabb közös tennivalóinkat.
– Délelőtt építtettem a körmeimet, nézd, milyen cukik, ezekkel semmit nem lehet pucolni!
– Csak nem gondolod, hogy összekoszolom a kezemet a krumplipucolással!
– Csak nem képzeled, hogy bebüdösítem a kezemet a hagymával!
– Én még sohasem pucoltam se hagymát, se krumplit, anyukám soha nem engedte, nehogy elvágjam a kezem…
– Eddig egyszer próbálkoztam, de összevissza szabdaltam a kezemet, azóta nem nyúlok ilyesmihez…
Veszélybe került a vacsora! Egyedül valóban reménytelen volt bárkinek is hozzákezdeni.
Végül nagyon nehezen bár, de összeállt a segítő csapat, persze, többségében fiúk alkották.
Ne tessék a nemek egyenjogúságának magasztos elvére hivatkozni, de tényleg ennyire nem értékelik az otthoni, meghitt családi ebédeket-vacsorákat a mai ifjú hölgyek? Tényleg azt hiszik, hogy le lehet élni az életet egy családban úgy, hogy nem tudnak főzni, mert sokkal egyszerűbb pizzát rendelni, hiszen azt készen viszik nekik és még mosogatni sem kell? Tényleg azt hiszik, hogy diplomásként (már, ha sikerül!) más emberek lesznek és a családjukat majd úgyis „házvezető” gondozza? Tényleg azt hiszik az anyukák, hogy jót tesznek, ha a kicsi lányukat eltiltják a konyhai ismeretektől, vagy már ők sem tudnak igazán jól főzni?
Azt is tudom, hogy manapság „nem divat” a házasság, hanem az élettársi kapcsolat dívik, s hasonlóképpen a szingli lét értékelődött fel.
A szingli hölgyek többnyire hencegnek ezzel az állapotukkal, de vannak olyan kutatási eredmények, amelyek szerint a szingliség igen gyakran kénytelen-kelletlen elviselt helyzet, egyáltalán nem önként vállalt status. Gyanútlanul kérdezem: nem lehet az, hogy a főzni-nem-tudás is komoly mértékben járul hozzá ahhoz, hogy nem találnak állandó társat?
A harmincon-negyvenen túli férfiak, ha egyszer megégették magukat a házasság elején még lángoló szerelemben, csak igen nehezen szánják rá magukat az újabb frigyre, de élettársi kapcsolatba szívesebben lépnek. Vannak viszont közöttük olyanok (bizonyára többen is), akik szóba sem állnak az olyan nőkkel, akik nem tudnak főzni. Akik már túl vannak a lobogó-vak szerelem korán, már komolyabb „értékeket” keresnek partnerükben, s alighanem ide sorolható ez a „tudomány” is.
Címbeli kérdésem tehát: „Főzni nem muszáj?”
