Aligha tagadhatnánk: a seregben a fizikai-alaki képzés mellett a szellemi-kulturális értékek ápolására is gondot fordítottak. Mi sem bizonyíthatja ezt jobban, mint az, hogy a 7042/J-ben (azaz a Mezőtúri Gépkocsizó Lövészezred 3. zászlóaljának 7. századában) is színvonalas kórus működött a mezőtúri gimnázium kedves és udvarias tanárának, Kávási Sándornak a vezetésével. (Megjegyzem, hogy bár a katonaélet a szabadságunk jelentős korlátozásával járt, mégis elhibázott lenne az a vélemény, hogy ez volt a „rabszolgák kórusa”!) Három szólamban (bariton, basszus és tenor) énekeltünk (közülünk Tari Feri baritont, Rideg Laci basszust, én pedig tenort). Katonák voltunk ugyan, de mégse katonanótákat tanultunk, hanem a kórusirodalom valódi gyöngyszemeit, klasszikus szerzők ismert, szép műveit.
Jártunk a Magyar Néphadsereg kulturális rendezvényeire („dalos-találkozóira”) is. Így jutottunk el Székesfehérvárra, ahol a hadosztály-, vagy a hadsereg-vetélkedőt rendezték több katona-énekkar részvételével. Minden kórus tizennyolc tagból állt, nálunk értelemszerűen szólamonként hat-hat résztvevővel.
Mi már dél körül megérkeztünk Mezőtúrról Fehérvárra, hogy legyen még egy kis időnk gyakorolni az esti fellépés előtt. Rögtön egy laktanyába mentünk, ahol a versenyt is rendezték. Ott a nem túl meleg kultúrteremben kaptunk helyet, a többi énekkarral együtt, s az egyes kórusok vagy szólamok onnan jártak a közeli kisebb termekbe próbálni. Zord, hideg februári nap volt, ezért valahányszor kimenni készültünk, a drága Kávási Tanár Úr a szülőket helyettesítő megható figyelmességgel óvott a megfázástól, nehogy estére berekedjünk.
Amint ott zsongtunk, beszélgettünk, arra lettünk figyelmesek, hogy valamilyen feszültség sűrűsödik a levegőben. Időnként kinyílt a terem ajtaja, s különböző, általunk nem ismert katonák léptek be, körbe vizslattak tekintetükkel – mindenki Mocsári honvédet kereste. Mint aztán kiderült, Mocsári valamelyik ezred énekkarának volt a tagja, próbálni is akart a kórus, ám énekesüket sehol nem találták. (Pedig amikor Fehérvárra jöttek – „Lepsénynél még megvolt”.) Megszökött egy katona? Ez súlyos bűncselekmény! Már csak ez hiányzott!
Egyszer csak halkan kinyílt az ajtó és egy riadt ifjú óvakodott be rajta. Mikor meglátta az ott lebzselő egyik hadnagyot, az ajtófélfához simult, tisztelgett és félhangosan megszólalt:
– Hadnagy elvtárs, Mocsári honvéd, kérek engedélyt belépni!
„Szó bennszakad, hang fennakad, lehellet megszegik” – mondhatnánk Arany Jánossal. Minden szem a hadnagyra szegeződött. Dühösen reccsent a hangja:
– A hétszentségit, Mocsári, mit csinált maga idáig, hol járt?
– Hadnagy elvtárs, jelentem … fáztam!
A kirobbanó röhögést hallva Mocsári bizonyára nem értette, miért kell kinevetni azt az embert, aki fázik egy hideg februári napon…
Bár a mondás azt tartja, hogy az idő utólag mindent megszépít, túlzás nélkül állíthatom, hogy valóban nagyszerű volt az az este. Válogatott, fiatal férfiak zengték dalaikat, impozáns dolog volt látni-hallani mindegyiket.
Kétségtelenül szépen énekeltek a kiskunfélegyházi ezred katonái is. A „Buchenwaldi riadó” volt a versenydaluk. Egy szólamban, kissé lassúbb tempóban kellett előadni, mint az indulót, ám amikor ahhoz a részhez értek, hogy „… nyög a rémült Csendes-óceán”, visszhangzott a nagyterem. – Tudtuk, ha őket legyőzzük, miénk az első helyezés.
Aztán színpadra léptünk. Ma is meggyőződésem: úgy énekeltünk, ahogy az a kórusok „nagykönyvében” meg van írva. A reneszánsz egyik jeles mesterének, Palestrinának ismert, szép kórusművét adtuk elő, három szólamban. Az egyes szólamok pontosan léptek be, tiszták voltak, nem „másztak föl” a hangra stb. Amikor lejöttünk, Kávási tanár úr széles, elégedett mosollyal gratulált:
– Köszönöm, fiúk, nagyszerűek voltak, biztosan maguké az első helyezés!
Nem kis izgalommal és büszkeséggel vártuk az eredményhirdetést. Valami „hadosztály-kultúrtiszt” szólalt meg:
– Elvtársak, kihirdetem a mai vetélkedő végeredményét. Első a … számú egység [dekódolva: a kiskunfélegyházi ezred], második a 7042 egység [ezek voltunk mi, a mezőtúri ezred] kórusa. Rövid indokolásként elmondom, hogy a [kiskunfélegyházi] egység kórusa egységes volt, a 7042 egység kórusa nem volt egységes…
Püff neki! Igaza volt szegénynek! A félegyháziak tényleg egységesek voltak! Mind a tizennyolcan egységesen ugyanazt harsogták; mi, persze, egyáltalán nem voltunk „egységesek”, tizennyolcan háromféleképpen énekeltünk. Előfordult, hogy tizenketten (két szólam) mondták a magukét, hatan bezzeg meg sem szólaltak, csak ott álltak, és a karmestert bámulták. Nem sokkal később pedig direkt beleénekeltek abba, amit amazok adtak elő. Ráadásul, nem is egyféle hangon, mint a félegyháziak, hanem néhányan mély, mások magasabb hangon…
A félegyházi csapat egyik tagja később évfolyamtársam lett az egyetemen. De sokszor emlegettük röhögve közös élményünket, s ő nem egyszer elismerte: mi voltunk a jobbak, szégyelli is kicsit magát a történtek miatt, de ő valóban nem tehetett róla!...
