Amúgy 1964 szeptembere és 1965 júliusa között dolgozó népünk nyugodtan aludhatott, hiszen biztos lehetett abban, hogy nálam jó kezekben van a géppisztoly. Nem kimaradáson, meg szabadságon töltöttem az időt, hanem végig a laktanyában „harcoltam”. Próbáltam én szabadságot kérni, többször is, ám amikor kihallgatáson előrukkoltam vele, Mészáros százados mindig „sírásra” fogta a dolgot: „Pont most, amikor…” − s itt mindig valami „indok” következett, olyanok, mint: „többen is szabadságon vannak”, „könnyen lehet, hogy riadó lesz”, s más hasonló sületlenségek.
Aztán egyszer csak hivatnak a századparancsnoki irodába, s meghallgattam a kegyes döntést: három nap szabadságot kaptam, hazamehetek.
– Százados elvtárs, nekem egyébként is hat nap járna, mert kiválót lőttem és vért is adtam, mindkettőért 3–3 nap jutalomszabadságot ígértek! – jelentettem.
– Akkor ezt a három napot most azokért kapja! – legyintett vissza a kihallgató parancsnok. Ebben maradtunk…
Rövid szabadságomról visszaérkezve a kapuügyeletes azzal fogadott, hogy nézzek az alakuló-térre: ott állnak sorban a teherautók; az ezred riadóztatva, ha jön a parancs, indulunk árvízvédelemre a Mohácsi-szigetre.
Nem kellett sokáig várni. Másnap riadó, gépjárműre!
A Duna vízszintje valóban vészesen magas volt, kb. fél méterrel állt a gát teteje alatt; megérkezésünk után azonnal be kellett kapcsolódnunk a védekezésbe. De nem ám csak úgy, hebehurgya módon, hanem megfelelő eligazítás után.
Már az eligazítás is rosszul kezdődött. Az elázott gát túlsó oldalán fenyegetően magaslott a temérdek víz, az innenső oldalán, ahol mi álltunk, néhány buzgár éktelenkedett s szomorúan esett ránk az eső.
Az eligazítást Vujevity Miodrag őrnagy, az ezred műszaki főnöke tartotta:
– Elvtársak! Ha véletlenül átszakadna a gát, mindenki fusson gyorsan a folyó folyásával ellentétes irányba! Megértették?
Az egyik katona rettenetesen félthette az életét, mert nem érte be ennyivel.
– Őrnagy elvtárs, mi van akkor, ha a gát valaki fölött szakad át? Az beleszaladjon a nagy árvízbe? – hangzott a nem minden él nélküli kérdés. Kuncogva vártuk a választ.
– Az még gyorsabban szaladjon a másik irányba és várja meg, amíg kimentik! Munkára!
Igazán komoly védekezés folyt. Éjjel-nappal dolgoztak a pártriaverő gépek, mi töltöttük, hoztuk-vittük a homokzsákokat. Nem is öntött ki a Duna, megvédtük a Mohácsi-szigetet!
Persze, ott is volt, aki fanyalgott, mondván: nem azért nem öntött ki a Duna, mert mi védekeztünk olyan jól, hanem azért, mert a közelben, Jugoszláviában átszakadt a gát, s amiatt csökkent le jelentősen a vízszint…
Ha igaz is volt, az efféle magyarázatot mi akkor is aljasságnak tartottuk!
