„Nem okos tanácsokat szeretnék osztogatni, inkább csak magamnak rögzítem – mintegy a »jegyzőkönyv számára« – az itt következő néhány megjegyzést”.
Úgy kezdődött, hogy hajdanán néhány ember, aki jobban figyelt a hirdetésekre másoknál, lakossági folyószámlát nyitott valamelyik banknál és az oda érkező munkabéréből utaltatta át a különböző szolgáltatóknak fizetendő összegeket (vízdíj, gázdíj, lakbér, közös költség, szemétszállítási díj és hasonlók).
Ez valójában kényelmes megoldás volt, hiszen nem kellett sorba állni a munkabérek felvételénél, valamint a postaablakoknál sem a befizetéseknél. A kényelemnek, persze, ára volt, hiszen a számlavezető bank minden egyes „számlamozgásnál” levont valamennyit a nála fekvő összegből.
Egyszer csak kötelezővé tették a munkabérek átutalását valamely számlára, mit sem törődve azzal, hogy a dolgozó akarja-e vagy sem ezt a módszert. Ezzel a totális „bérátömlesztéssel” rosszkedvűvé is tettek sok munkavállalót, mert valahányszor hozzá akart jutni az egyébként már adózott fizetéséhez, mindannyiszor banki levonással kellett számolnia. Így aztán ahhoz a „trükkhöz” voltak kénytelenek folyamodni, hogy a fizetés után a bankszámlájukról egy összegben vették ki az átutalt pénzt, így legalább kevesebb alkalommal mozgatták a számlájukat, emiatt kisebb volt az ezért levont „banki költség” is. – Igen, de ezzel kizárólag a számlakezelő bankok jártak jól és kizárólag a dolgozók rosszul... (Azt a kérdést most nem tesszük föl, hogy miért akart az aktuális kormányzat a dolgozókkal szemben a bankoknak kedvezni...)
Mára az emberek kénytelen-kelletlen hozzászoktak ehhez a kényszerített átutálási (helyesbítek: átutalási) rendszerhez, nincs mit tenniük, hiszen „kötelező” a fizetésük „kitérője” valamely számlavezető bankhoz.
És most mit hallunk? Azt, hogy mivel a kormányzat az óriási hasznot bezsebelő bankokat is megadóztatja (tessék megnézni: mindenütt pazar gazdagságról árulkodnak sokszor irritáló pöffeszkedéssel), ezek a pénzintézetek morognak s azzal fenyegetik titokban a kormányzatot, hogy ha meg meri adóztatni őket, a plusz költségeiket át fogják hárítani a polgárokra, s azok majd dühüket a kormányzatra zúdítják...
Az állam látszólag eszköztelen, tehetetlen, hiszen a bankok magánkézben (sőt, nagy részben külföldi tulajdonban) vannak, őket az állam nem „utasíthatja” – göcöghetnek ezek a pénzintézetek.
Nem is vezetnek be semmiféle új díjat vagy levonást a számlák mozgatásáért – mondják hetykén –, legfeljebb az eddigi „0%-os díjak” változnak valamennyire, persze, fölfelé...
De vajon tényleg nem lehet mit tenni? Tényleg ennyire kiszolgáltatottak az egyszerű emberek a nagyhatalmú bankoknak?
„L’état c'est Moi” (Az állam én vagyok) – mondotta állítólag XIV. Lajos, a napkirály.
„Az állam nem én vagyok” – teszem hozzá e blog-bejegyzés írásakor, de azért elmondom, mit tennék, ha „én lennék az állam”.
A bankvezéreket nem kérném semmire, hanem tájékoztatnám a következőkről:
Az emberekre a jelenlegi gazdasági körülmények között már nem lehet több anyagi terhet rakni. Ha a bankok az adóztatásuk miatt ennek terheit a „lakosságra” fogják áthárítani-szétteríteni, akkor a kormányzat válasz-lépésre kényszerül, ami pedig a magánbankokra számottevő hátránnyal jár majd.
Először is létrehoznék egy állami bankot, amelynek fő feladata az átutalt munkabérek fogadása és azokból átutalások-kifizetések teljesítése – a jelenlegi banki tarifáktól alacsonyabb díjakért, hogy az érintetteknek érdemes legyen „váltani”.
Második mozzanatként hatályon kívül helyez(tet)ném azt az előírást, amelyik kötelezővé teszi a munkabérek valamely pénzintézethez történő átutalását; ezzel az emberek újból szabadon választhatnak, hogy átutaltatják-e a fizetésüket, vagy a munkahelyi kifizetőhelyeken veszik föl. (Ha az átutalás mellett maradnak, akkor is érdemes lesz az alacsonyabb számlamozgatási díjat felszámoló állami bankot választani az „emelt díjas” magáncégek helyett – ez pedig ez utóbbiak számára előre láthatóan több százezres – esetleg több milliós? – ügyfélvesztéssel jár...)
Ha ugyanis a bankok ilyen nyilvánvalóan szembehelyezkednek a kormányzati szándékokkal és az őket (részben kötelezően) fenntartó polgárokkal, ráadásul – ahogy mondják – a mezőgazdaságnak sem folyósítanak elegendő hitelt a termeléshez, a hasznot pedig többnyire a külföldi „anyabankok” teszik zsebre, akkor semmi sem indokolja, hogy a hatalmon lévő kormányzat őket és ne a polgárainak érdekeit védje.
Mivel félő, hogy a bankok önmaguktól nem lesznek belátóak és méltányosak még a saját ügyfeleikkel kapcsolatban sem, ezért „segíteni” kell lelohasztani irritáló cinizmusukat.
Alighanem a javukra korábban előírt „bérátömlesztés” után most tőlük kell „bért venni”...
