…érdek nélkül tetszik” – írta a „königsbergi bölcs”, Immanuel Kant (1724–1804) a magyar nyelven is többször kiadott, „Az ítéleterő kritikája” c. művében.
Persze, az, hogy kinek mi a szép, az illető ízlésén múlik, márpedig „a régi rómaiak is” vallották: „de gustibus non est disputandum”, azaz „az ízlésekről nem kell vitatkozni”, vagy kicsit másképpen: „ízlések és pofonok különbözők”.
Egykoron a serdülő-csitri lányok féltve őrizgették emlékkönyvüket, amelybe csak a hozzájuk lelkileg közeliek írhattak nekik kedves sorokat. Bár én nem voltam érintett, néhányra mégis ma is emlékszem, mint pl.
„Evezz, evezz az élet tengerén,
Ki ne köss a bánat szigetén!
Legyen erőd tovább is evezni,
És a boldogság szigetén kikötni!”
Máskor egyik lányka a másik emlékkönyvében behajtotta valamelyik lap sarkát, s ráírta: „Akaszd fel magad” – Majd amikor e szörnyű sértésen felindulva a címzett kiegyenesítette, akkor pillanthatta meg a „szellemes” folytatást: „egy legény nyakába”. – Bizonyára jókat vihorásztak az érintettek a hasonló bejegyzéseken...
Nekem nem volt soha ilyen emlékkönyvem, mert nem tartoztam a „szebbik” nemhez. Volt viszont gimnazista koromban (talán már az általános iskola felső tagozatában is?) egy kis spirál, kékes-szürke cirmos füzetecském, amibe én magam írtam „lényeges” dolgokat.
Ezek többsége versrészlet volt. Olyan idézetek, amelyeket fontosnak tartottam megőrizni az emlékezetemben, s bármikor azonnal hozzáférhetővé tenni, mert elbűvölőnek, csodálatosnak tartottam. 30–40 bejegyzés lehetett benne.
Ezt a „kincses füzetet” azóta is, hosszú ideje keresem. Igaz, csak számomra érték, hiszen magamnak gyűjtöttem össze, s másoltam nagy gonddal egy helyre. – Csak nehogy úgy járjak, mint Gheorghe Drugă, a boxoló, akiről kitűnő barátom írt (aki maga is Balkán-bajnok ökölvívó volt egykor).
„... Sava Emil, a bíró számolt, mire a négyhez ért, Gheorghiţa próbált feltápászkodni, de mintha meggondolta volna magát, elkezdett lázasan keresgélni a ring padlóján, olyanformán, mint aki a sötétben kutat valami után. Kiszámolták, ő továbbra is keresgélt, az edzője segítette ki a ringből. Éjjel a szállodában mesélte el a ringbeli rémálmát...
Miután apukája nem tért haza a frontról, édesanyja egyedül nevelgette őt... Egy halottaknapi gyertyagyújtáskor hirtelen hóvihar kerekedett, a temetőből már vacogva ért haza. Két napig lázban fetrengett... az orvos azt tanácsolta anyjának, vigyázzon gyermeke fejére, sapka nélkül ne engedje ki a szabadba. Spórolt pénzéből csináltatott neki egy kucsmát, ám a lábadozás utáni első iskolai napon ottfelejtette sapkáját a padban. Anyja rémülten vette észre a hiányt és úgy, ahogy volt, elszaladt az iskolába, de már nem találta ott a kucsmát. Pár nap múlva anyját eltemették, valami tüdőgyulladást emlegettek a felnőttek a gyerek előtt. Így maradt egyedül 8–9 éves korában. A szomorú történetnek itt vége is lenne, ha rá tíz évre nem következett volna be a kiütéses vereség. Ahogy a padlóra került, a régen elvesztett kucsmáját kezdte keresgélni a ringben...”
Kátó Sándor: Porond. Antológia Kiadó, Lakitelek, 1999, 32. p.
Remélem, én nem járok így, de hiszen nem is vagyok boxoló; igaz, nekem nem is veszett el minden idézetem! Sokra emlékszem, néhányat le is írok ide, inkább csak a magam emlékeztetésére. Ezek a részletek még akkor is lenyűgözőek, ha nem derül ki belőlük a vers egészének „eszmei mondanivalója”.
Ha valaki nem tudná, honnan származnak, ne szomorkodjon, mert ezek nekem tetszettek, és, ugye, az „ízlések”... – Íme:
S mikor a hálátlan világ temette,
Aletta búja jajgatott felette,
míg dörgő fenséggel búgott le rája
a kálvinista templom orgonája.
Aztán a dal visszhangját vesztve, félve
belenémult a hervadásba, télbe.
*
Létem ha végleg lemerűlt
ki imád tücsök-hegedűt?
Lángot ki lehel deres ágra?
Ki feszül föl a szivárványra?
Lágy hantu mezővé a szikla-
csípőket ki öleli sírva?
Ki becéz falban megeredt
hajakat, verőereket?
S dúl hiteknek kicsoda állít
káromkodásból katedrálist?
Létem ha végleg lemerűlt,
ki rettenti a keselyűt!
S ki viszi át fogában tartva
a Szerelmet a túlsó partra!
*
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.
*
Megtettem mindent, amit megtehettem,
kinek tartoztam, mindent megfizettem.
Elengedem mindenki tartozását,
felejtsd el arcom romló földi mását.
*
Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.
A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.
Milyen vitrinben csillognak
ily téli éjszakák?
A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság fekete sóhaja lebben –
varjucsapat ing-leng a ködben.
*
Előttünk már hamvassá vált az út,
És árnyak teste zuhant át a parkon,
De még finom, halk sugárkoszorút
Font hajad sötét lombjába az alkony:
Halvány, szelíd és komoly ragyogást,
Mely már alig volt fények földi mása,
S félig illattá s csenddé szűrte át
A dolgok esti lélekvándorlása.
*
Így ül a hold ádáz vihar után
Elcsöndesült nagy tornyos fellegen,
És néz alá a méla éjszakán,
Bánatosan, de szenvedélytelen,
Hallgatva a sírbolti csöndességet
A rémteli sötét erdő alatt,
Amíg a fákról nagy, nehéz könnycseppek
Hervadt levélre halkan hullanak...
*
Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram a
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.
*
A világban, e kotyvasztó fazékban
A történelem gőzölögve fő,
Fölöttünk egyre keskenyebb karéjban
Keringve száll a keselyű idő.
*
Felhő-toronyból tompa kürt rivall:
portyázni készül a szabad vihar.
A felleghídja lebocsátva már,
kibomlott hajjal száll a szélfutár.
*
A villanydrót öt égi vonalán
izgága hangjegyek a füstifecskék.
Ha lejátszhatnám, bennük már az estét,
s az ősz első akkordját hallanám.
*
Bokraink közt már az ősz barangol,
kóró lett a fényes laboda.
Zizegő, szép zabkéve-hajadról
nem álmodom többé már soha.
Arcod haván bogyók bíbor vére –
szép voltál, te kedves, illanó!
Szelíd, mint az alkony puha fénye,
s fehéren sugárzó, mint a hó.
Ugye, milyen megbabonázóan szépek?
