Régebben ez nem volt kérdés! Régebben természetes volt, hogy apáról fiúra szállt a tudás, a tapasztalat sok-sok eleme.

Akkoriban ismert, híres dinasztiák alakultak ki, főképpen bizonyos kisipari területeken. Valaki az ács-, a cipész- vagy a szabó-mesterséget űzte, földet művelt, a gyermeke már kicsi korától ismerkedett apja munkájával, ott lábatlankodott mellette – hiszen még pár évtizeddel ezelőtt nem nézhetett állandóan tv-t. Ha az apa szerette a mesterségét, igyekezett arra rávenni a gyermekét is, s ha erre volt is hajlandósága a csemetének, az apja a szakma minden csínjára-bínjára, apró fogására megtanította őt.

Ennek egyéb körülményei is jobbak voltak. Ahol több generáció élt egy fedél alatt, a gyereket az apja mellett a nagyapja is szeretettel nevelgette, mesélt neki az életről, saját tapasztalatait, a bölcsességét minden percben megosztotta az unokával. Aki falun nőtt föl, természetes körülmények között ismerkedett meg a növényekkel és az állatokkal, megtanult mozogni a természetben.

Ez a jelenség mára eltűnt, de legalábbis a minimálisra csökkent. A gyerekek nem az apjuk-nagyapjuk mellett téblábolnak, hanem a számítógépen játszanak éjjel-nappal, idegenné válik számukra a közvetlen környezetük is. (Ehhez, persze, hozzájárulnak még a számítógépes játékok is. Lezuhan a repülőgéppel, vagy lelövi a rabló a játékost és az meghal? Sebaj, hiszen van még két „élete”! Újra kezdi a menetet és még egyszer „meg is halhat”, akkor sincs semmi vész...)

Mindez egy szomorúan nevetséges helyzet miatt jutott eszembe.

Egy észak-magyarországi község szélén volt hajdanán a „falu kútja”. A két oldalára állított hosszú vályúkból itatták az éppen delelő csordát. Ez a község többi részének szintjétől kissé mélyebben feküdt, emiatt házakat nem is építettek oda...

... egészen a legutóbbi időkig. Újabban ugyanis több lakóház is került erre a területre.

Időközben elfogytak a szarvasmarhák, nem kellett a kút az itatáshoz, az tönkrement, elenyészett. Ott maradt a helye üresen. Erre nyilván fölfigyelt néhány építkezni szándékozó fiatal; meg is szerezték a területet, szép házakat húztak föl, sorban, egymás mellé. Árkot ástak a házsor elé, karcsú hidakon lehet autóval bemenni az udvari garázsokhoz.

Nem is lenne mindezzel semmi baj, ha nem olvadna el a téli hó és soha nem esne eső. Mert ilyenkor a mélyebben fekvő területen összegyűlik a csapadékvíz, és ha már összegyűlt, feltorlódik a hidaknál, befolyik a pincékbe is.

Régebben az emberek tudták, hogy a házakat ne a legmélyebb részekre építsék, sőt, a temetőket is lehetőleg magasabb helyeken alakítsák ki (emlékezhetünk: pár évvel ezelőtt a magas talajvíz miatt több helyen megtiltották a koporsós temetéseket...). – Úgy látszik, ez a tudás nem szállt apáról fiúra!

Már csak az a kérdés, hogy ha az építkezni vágyó fiatalok nem gondoltak erre, az engedélyező hatóságok miért járultak hozzá az ilyen alapvető hibák elkövetéséhez?