„Nem okos tanácsokat szeretnék osztogatni, inkább csak magamnak rögzítem – mintegy a »jegyzőkönyv számára« – az itt következő néhány megjegyzést”.
1980 őszén két hetet a lengyelországi Łódź városában töltöttem tanulmányúton, egyetemközi kapcsolat alapján.
A fogadtatás kifogástalan, vendéglátóim nagyszerű emberek, igazi „testvérek” voltak; mindent megtettek, hogy – a körülményekhez képest – jól érezzem magamat.
Igen, a „körülményekhez képest”, mert a körülmények akkor már rettenetesek voltak Lengyelországban. Az élelmiszer-üzletekben semmit sem lehetett kapni, a húsboltok is üresen álltak, csupán a kirakataikban illették magukat szép sonkák, szalámik, libacombok és más ingerlő ennivalók, ám – horribile visu! – mind műanyagból megformázva...
Kísérő-barátom, Dariusz, egy napra a fővárosba, Varsóba is elvitt – mutogatta a nevezetességeket, de az én szemeim előtt minduntalan a műanyag-díszítésű húsbolt-kirakatok képe lebegett. Keserű élmény volt...
Persze, két fiatal ember nem csupán szakmai kérdésekről beszélget. Barátom elmesélte, hogy ’80 nyarán a kormány jelentősen megemelte a hús árát (ha jól emlékszem, talán 20 %-kal), mire az emberek az utcára tódultak, s dühösen követelték az áremelés visszavonását. – És a kormány meghátrált!
– Hidd el – magyarázta kísérőm –, azóta a kormánynak nincs semmi hitele! Mondhat bármit, az emberek csak somolyognak. – Nono, csak merjen bármit is tenni, majd megint kivonulunk, aztán visszavonja! – Hát, milyen kormány ez? Nagyon fontolja meg döntéseit előzetesen, de ha egyszer elhatározott valamit, akkor azt tartsa és másokkal is tartassa be, keményen, határozottan! Ne lövessen a tömegbe, de ha nincs „egyenes tartása”, akkor alkalmatlan a kormányzásra...!
Egy év múlva, 1981. december 6-án Dariusz érkezett hozzánk két hétre. Ahogy mesélte, amikor megérkezett Budapestre, s meglátta a Mikulásra földíszített, mindenfélével megtömött kirakatokat, kicsordultak a könnyei, hiszen náluk a helyzet akkor még rosszabb volt, mint egy évvel előtte.
Később kifejezetten sajnáltam szegény barátomat, pedig mindenemet odaadtam volta, hogy jól érezze magát nálunk. December 13-án ugyanis Wojciech Jaruzelski tábornok-miniszterelnök kihirdette a hadiállapotot, annak összes szörnyű következményeivel... – Attól kezdve még egy hétig Dariuszt nem a szakma kérdései és a város nevezetességei érdekelték, hanem állandóan a rádió és a TV híradásait kellett fordítanom neki, hiszen aggódott felesége és kicsi gyermeke helyzetéért.
Sajnos, akaratlanul is ez a történet jutott eszembe, amikor olvastam hallgatói- és diák-tüntetések újabb fejleményeiről, s arról, hogy ezekre a kormány hogyan reagált:
Egy kormányközeli forrás szerint Orbán Viktor és a kormány valójában „visszavonulót fújt”, de a miniszterelnök „okosan” hagyta magát meggyőzni a Fidesz napokban tartott elnökségi ülésén.
(Csuhaj V. Ildikó: Orbán Viktor: Nyugi! NOL, 2012. december 17.)
Természetesen, megértem, hogy okosan, taktikusan kell tárgyalni és viselkedni, különösen kormányzati szinten, ám azzal is föltétlenül számolni kell, hogy ha ezekben a tárgyalásokban és viselkedésben valamiféle „gyengeség”, esetleg tétovaság fedezhető föl, az ezt leső-várók azonnal ordítozni és kihasználni igyekeznek, azt állítván, hogy a kormány morális hátrányba került, emiatt alkalmatlan egy ország irányítására...
Most hallom, hogy a hallgatók azt fontolgatják: nem mennek vizsgázni, a diákok pedig a kötelező órákról maradnak távol. – Bizony, kár lenne, ha így döntenének, mert mindegyikük efféle magatartása kifejezetten az ő hátrányukra szolgálna. Az egyik TV-adó híradásában most az hangzott el, hogy a hallgatók felfüggesztették a tárgyalásokat a kormánnyal és általános, országos sztrájkot hirdettek. Talán föl kellene világosítani szegényeket, hogy a sztrájk a „szociális ellenjátékos”, azaz a munkaadó érdekei ellen irányul, annak anyagi hasznát csökkenti az el nem végzett munka, de ha a hallgató nem megy el vizsgázni, azzal nem a kormánynak vagy az egyetemnek árt, hanem saját magát hozza hátrányos, esetleg lehetetlen helyzetbe.
Kár, ha tanácsadóik erre nem hívták föl a figyelmüket! Kár, hogy ez ama „csalánverésben megnyilvánuló idegenkezűség” tipikus, sőt, klasszikus esete lenne; és ez már egyáltalán nem esik a „tök jó buli” kategóriájába...
