Ebben a címben nincs helyesírási hiba! Nem arról a helyiségről (pláne, nem helységről!) szól, ahová a sportolni-mozogni vágyó fiatalok járnak fizikai erőnlétük fenntartása vagy javítása érdekében, hanem a hajdani katonaságról, ahol „kondi terem” – pontosabban: termett – mindenütt, minden percben.
Fiatalok és egészségesek voltunk, alkalmasak a katonai szolgálatra, azaz arra, hogy nehéz fizikai és pszichikai megpróbáltatásokat éljünk át.
Mert, bizony, mindkét fajta nehézséget le kellett küzdenünk naponta, amikor „hajnali” hat órakor az ügyeletes parancsnok vérfagyasztó „ébresztő, föl!” üvöltéssel ugrasztotta ki vaságyaikból az előző napi fáradalmakat kipihenni vágyó katonákat. Ezt sem ásítós nyújtózkodás és álomittas, félvaksi cammogás követte a fürdőszobába, hanem nadrág- és csizmafelkapkodás után mínusz 5 fokig félmeztelenül (ettől erősebb fagyban egyetlen szál atlétatrikóban) körbe kellett futni a futballpálya nagyságú alakulóteret, utána mindenféle mutatványokat végezni álmosan, morcosan, éhesen...
A kiképzés során dobáltunk kislabdát és fa-kézigránátot, átugráltunk kerítésen és kőfalon, másztunk kötelet, átkúsztunk a földtől 50–60 cm-nyire kifeszített drótháló („kúszófolyosó”) alatt, szenvedtünk a gázálarcban futáskor stb. – Érthető, hogy ezek után már nem vágytunk konditerembe, energiáinkat otthagytuk a különböző gyakorlótereken…
Az is érthető, hogy ezek után mindent fölfaltunk, ami elénk került, pontosabban: amit adtak. Nem válogatott senki, mert erre nem volt lehetősége! Ha valamire fintorgott volna is, senki nem kínálgatta-kérdezte kedveskedve, hogy mit is szeretnél helyette. (Hallom, hogy némely tizen-huszonéves felnőtt emberek turkálnak-válogatnak az ételben, őrületbe kergetve szüleiket, mert ha nekik nem tetszőt főznek, vagy nem forrón tálalják a rántott húst, azonnal pizzát rendelnek, de ennek árát sem mindig ők fizetik…)
Ne feledjük: ezeket a gyötrelmeket együtt (a raj, a szakasz, a század) éltük át (vagy túl!), s így már nem is tűnt annyira elviselhetetlennek és unalmasnak, mintha egyedül kínlódtunk volna önmagunk fárasztásával egy izzadságszagú edzőteremben. – Ha valamely kemény gyakorlat után összevillant tekintetünk, együtt voltunk büszkék magunkra és egymásra, hogy ezt is kibírtuk. Az ilyen közös élmények vezettek arra, hogy még most is (lassan fél évszázaddal a közös katonáskodás után) mi, az egykori raj tagjai évenként találkozunk, örülünk egymásnak, s büszkélkedünk unokáinkkal.
Önfegyelmet is tanultunk. – Pár évvel ezelőtt kétszer is meghívtak „vendégvadásznak” a zempléni hegyekbe. Azért „mertek” meghívni, mert voltam katona, tudták rólam, hogy tudom, hogyan kell bánni az élesre töltött fegyverrel; nem forgolódom vele, még „játékból” sem fogom rá senkire az üreset sem stb.
Sűrű, sötét éjjel ültünk a magaslesen, vaddisznóra várva, amikor lentről valami mocorgás hallatszott. Az engem kísérő vadász belenézett a fegyver éjjellátó készülékébe, majd azt suttogta: „ott van”, s átadta az élesre töltött vadászpuskát. – Én azonnal „célra tartottam” … volna, de nem láttam a vadat, csak a fák szürke-fekete sziluettjei rajzolódtak ki a távcsőben. „Üvölt a csönd fülembe”, ahogy Radnóti oly szépen írta, s úgy emlékszem, azt üvöltötte, hogy „lőj!, tűz!”, de a fegyverem néma maradt… Azóta is, ha időnként eszembe jut, mindig átélem: határtalan vágy fogott el, hogy meghúzzam a ravaszt (persze, tudom: az elsütőbillentyűt), s meghalljam, mekkorát is durran bele a sötét csendbe a puska. S akkor bevillant, hogy én katona-koromban már lőttem fegyverrel: géppisztollyal, sőt RPG-2 kézi páncéltörővel (bazooka) is, amellyel fekvő testhelyzetben kellett tüzelni, kinyitva a szánkat, mert közvetlenül az ember füle mellett robbanó töltet akkora légnyomást idéz elő, hogy ellenkező esetben bereped a dobhártya. – Miért is akartam volna én nagyot durrantani a csendes erdőben? Az önfegyelmet pedig arra is értem, hogy nem szórtunk szét direkt semmit, nem akartunk „lezsernek” látszani, mert tudtuk, hogy úgyis nekünk kell rendet tenni mindenütt...
Bár minden parancsnoknak egyformán engedelmeskedni kellett, de megtanultunk az emberek között „értékük” szerint különbséget tenni. A századunkba tartozó első szakasz parancsnoka B. B. hadnagy, a másodiké O. L. hadnagy lett.
B. B. öltözéke mindig kifogástalan volt, csizmája tükörfényesen ragyogott; látszott rajta, hogy ezekre különös gondot fordít. – Pedantériájáért tisztelnünk kellett volna, mi azonban lenézően inkább piti, piperkőc ficsúrnak tekintettük, ugyanis amikor ő vezényelte a szakaszt, parancsait gőgös, valami sziszegő pattogással adta, s úgy éreztük, akkor is letol bennünket, amikor erre nem lett volna oka. – „Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten” – gondolta egységesen a szakasz, s később bőven adtunk okot az elégedetlenkedésére.
O. L. hadnagy épp az ellentéte volt! Betartotta a „szabályzatot”, de amúgy nem sokat adott a külsejére. Kissé rekedtes hangján inkább elnyújtva, semmint pattogósan vezényelt; valami tetszetős, lezser vagányság áradt belőle. Ennek ellenére ő is csak parancsokat osztogatott, amiket végre kellett hajtani, és ezt sem akartuk „túlteljesíteni”…
Egyszer azonban morálisan „legyőzött” bennünket. Egy hosszabb menetgyakorlat után (ő mindig előttünk gyalogolt) „futás, indulj!”-t vezényelt a századunknak. Az elcsigázott katonák el is kezdtek futást imitálni, de nem nagyon haladhattunk előre, mert a hadnagy megállított. – Lehet, hogy nem értették a parancsot? – érdeklődött szelíd hangon, majd elkiáltotta magát: „Utánam, a hétszentségit!” – Lekapta tányérsapkáját, sarkon fordult és őrült futásba kezdett előttünk. Mi meg loholtunk utána. Egy idő után megállt, mi meg „felzárkóztunk”. Igaz, nála csak egy pisztoly volt, mi meg teljes menetfelszerelésben… A derékszíjunkon fityegő tölténytáska és gyalogsági ásó a combunkat verve akadályozta futásunkat, a géppisztoly sem könnyítette haladásunkat, mégis óriási „tiszteletet” vívott ki azzal, hogy nem csak „előre” hajszolt bennünket, hanem az „utánam” vezényszót is volt ereje kiadni. – Talán mondanom sem kell: ettől kezdve őt tekintettük „a” parancsnoknak, pedig formálisan B. B. hadnagy volt hozzánk beosztva…
Nem folytatom tovább, mert még az a hamis látszat keletkezhetne, hogy én nagyon megszerettem a katonáskodást. Ez, persze, egyáltalán nincs így, de megtapasztaltam: a nagyon sok rossz mellett nagyon sok előnyös hatása is volt a fiatalokra.
Bizony, mi is álltunk huzamos ideig a tűző napon, de nem hullottunk ki egymás után a sorból aléltan; bizony feküdtünk a hóban a Berettyó partján és közben a távoli jegenyefák távolságát kellett „megmérni”, de megolvadt alattunk a hó és máig érzek lábujjaimban enyhe fagyási zsibbadásokat, amit akkor talán nem is vettem észre...
Bizony, manapság is ráférne az ifjakra egy kis ösztökélés, hogy kevesebbet válogassanak az étkezőasztalnál, hogy legyenek közös élményeik másokkal a nehézségek közepette, hogy legyen alkalmuk szoros barátságot kötni számukra korábban ismeretlen kortársaikkal, tanuljanak (ön)fegyelmet stb.
Talán még átmenetileg a munkanélküliségüket is enyhíthetné, ha ez alatt „hasznos elfoglaltságot” találnának nekik, vagy netán még valamely szakma alapfogásait is megismerhetnék...
