Vége az egyetemi szénszünetnek, vizsgadolgozatot írnak az egyetemisták.

Az oktató szétültette őket, fölhívta a figyelmüket, hogy ha puskázást vesz észre, azonnal kizárja az illetőt a további részvételből, egyidejűleg elégtelent ad az elkövetőnek.

Aki már hosszabb ideje igyekszik elejét venni a hallgatók trükkjeinek, bizony, könnyebben felfigyel a legkisebb rezdülésre is.

A viszonylag nagy előadóterem közepe táján csinos kollegina ül. Ő már a kezdetekkor sem hajol az asztal fölé, akkor sem, amikor a többiek még nagy sebességgel sietnek papírra vetni az esetleg csekély mennyiségű ismeret-anyagot is, nehogy közben – az idő múlásával – azt a kicsit is elfelejtsék...

A hölgy mindkét könyöke a padon pihen. Bal keze kinyújtott tenyerével időnként az állát simogatja, mintegy jelezve, hogy mélyen gondolkodik a helyes válaszon, kb. úgy, mint ahogyan a férfiak szokták ujjaik begyével végigsöpörni állukat, azt tudakolva, hogy eljött-e már az ideje az újabb borotválkozásnak..., de hiszen ezt egy szép, fiatal nő csak nem ezért teszi (?)... – A jobb kezével pedig állandóan a szép, „aranynak látszó” nyakláncát birizgálja, időnként pedig megfogja a rajta fityegő, szív alakú medaliont, azt forgatja, időnként az állához, az ajkához érinti, mintha azzal simogatná magát, vagy éppen a szívecskét.

Az oktató nyugodt lehet: ez nem az a helyzet, amelyben a meg nem engedett eszközök használata elképzelhető. A vizsga jellege nem olyan, hogy a hallgató pl. a tenyerébe ír néhány matematikai-fizikai képletet, s az elegendő bármely feladat megoldásához. – Itt a kérdésekre rövidebb-hosszabb „esszéket” kell írni, s ez nem fejezhető ki semmiféle képlettel.

A hölgy a jobb kezében lévő szívecskét már a szeme fölé emelte, mintha a szemöldökét akarná simogatni, bal kezével eközben még mindig az állát vakargatta.

A helyzet mindenesetre érdekes, az oktatóban kíváncsiságot ébreszt; titokban elkezdi figyelni, sőt, „hosszú, méla lesben” várni a fejleményeket. Tudja, hogy az idő neki dolgozik, a dolgozatírás korlátozott ideje előbb-utóbb kiugrasztja a nyulat a bokorból...

„S ím a várt szerencse megjelent: Ah, de nem vad...” – folytathatnám Vörösmarty Szép Ilonka c. versének sorait.

Amikor az oktató a kollegina számára váratlanul odapillantott, a következő kép tárult eléje:

A hölgy a nyakláncán függő szívecskét a jobb szeme elé tartotta, mint valami lupét, kézi nagyítót, s mereven nézte vele a kinyújtott bal tenyerét, mint ahogyan a bőrgyógyász vizsgálná a nagyítójával a páciens tenyerén lévő elváltozást, hogy megállapíthassa a diagnózist.

Az oktató odalépett a csinos kolleginához, s azonnal megkérte a kezét... – azazhogy, kissé pontosabban: megkérte, hogy a bal kezét, a tenyerét mutassa meg.

Nos, az imént helyesbítettem a „megkérte a kezét” szövegrészt, pedig az oktató később mégis elvette... ha nem is csinos hölgyet, hanem mindössze annak „puskáját”. – Az illető ugyanis olvashatatlanul apró betűkkel írta egy papírra a vizsgaanyagot, majd a lapocskát harmonikaszerűen összehajtogatta, és mindezt gyűrűivel fogatta a tenyerébe, ennélfogva az nagyítóval (azaz a nyakláncán lévő kis fityegővel) olvashatóvá vált, ám a nyitott kézfejet fordítva a „teremfelügyelő” felé, még a leghalványabb gyanúját is eloszlathatta a puskázásnak.

Az oktató természetesen azonnal megszerezte a hölgy puskáját, ámde a szívecskéjét – nos, azt nem is akarta megszerezni...