A szabálysértésekről, a szabálysértési eljárásról és a szabálysértési nyilvántartási rendszerről szóló 2012. évi II. törvény szerint
1. § (1) Szabálysértés az a törvény által büntetni rendelt tevékenység vagy mulasztás, amely veszélyes a társadalomra.(2) E törvény alkalmazásában az a tevékenység vagy mulasztás veszélyes a társadalomra, amely
a) a bűncselekményként történő büntetni rendeléshez szükségesnél kisebb fokban sérti vagy veszélyezteti Magyarország állami, társadalmi vagy gazdasági rendjét, a természetes és jogi személyek, valamint a jogi személyiség nélküli szervezetek személyét vagy jogait, ...
7. § (1) A szabálysértés miatt alkalmazható büntetések:
a) a szabálysértési elzárás,
b) a pénzbírság,
c) a közérdekű munka.
(2) A büntetések önállóan és - a (3) bekezdésben meghatározott kivétellel - egymás mellett is kiszabhatók.
38. § (1) Az általános szabálysértési hatóság a fővárosi, megyei kormányhivatal (a továbbiakban: kormányhivatal).
(2) Az e törvény által a hatáskörébe utalt szabálysértés miatt a szabálysértési hatóság jogkörében a rendőrkapitányság vagy az egyes feladatok ellátására létrehozott rendőri szerv, illetve a Nemzeti Adó- és Vámhivatal vámszerve jár el.
(3) Szabálysértési elzárással is büntethető szabálysértés miatt első fokon a helyi bíróság jár el.
39. § (2) Törvényben meghatározott esetben szabálysértés észlelése esetén - amennyiben ezt e törvény külön említi - helyszíni bírságot szabhat ki:
a) a kormányhivatal arra felhatalmazott ügyintézője,
b) a Nemzeti Adó- és Vámhivatal vámszerve,
c) a hivatásos katasztrófavédelmi szerv arra felhatalmazott ügyintézője,
d) a közlekedési hatóság ellenőre,
e) a közterület-felügyelő,
f) a természetvédelmi őr, az önkormányzati természetvédelmi őr,
g) az erdővédelmi szolgálat tagja,
h) a halászati őr,
i) a mezőőr.
A kissé talán hosszúra nyúlt törvény-idézetből főképpen a megvastagított (félkövér, fett) szavak fontosak most a számunkra.
Elsőként az érdemel figyelmet, hogy a „szabálysértés a törvény által büntetni rendelt tevékenység vagy mulasztás”, amiért tehát „büntetések” alkalmazhatók.
Ez a megfogalmazás azért is „furcsa” lehet, mert hajdanán – na, jó, szelídítsük egy kicsit: bő négy évtizeddel ezelőtt! – az egyetemen azt tanították nekünk, hogy a bűncselekmény és a szabálysértés között az (is) a különbség, hogy a szabálysértés a bűncselekménynél kisebb fokban veszélyes a társadalomra, valamint (éppen emiatt) az elkövetőt nem büntetéssel, hanem (csak) bírsággal sújtják. (Ezúttal most tekintsünk el ama bizonyos „trichotomiától”, azaz a „bűntett–vétség–kihágás” illetve szabálysértés problémakörétől, mert ez már meghaladná egy blogbejegyzés terjedelmét...!)
Ennek az volt a kristálytiszta logikája, hogy a „büntető hatalom” kizárólag az államot illeti, amely ezt a hatalmat az erre speciálisan kiképzett (azaz jogvégzett, szakvizsgázott, esküt tett stb.) szakemberekre, nevezetesen bírókra bízta, akik a történtek (mondjuk úgy: a megállapított tényállás) alapján képesek pontos jogi minősítésre, a súlyosító és enyhítő körülmények mérlegelésére és a lehetséges szankciók kiszabására is. – Egyszerűbben megfogalmazva: a büntetés állami monopólium volt.
Ehhez képest a szabálysértés kisebb mértékben veszélyes a társadalomra, emiatt enyhébb szankciókkal sújtható (emlékeztetőül: nem büntetéssel, hanem „csak” bírsággal), aminek megállapításához nem feltétlenül kellett komplett speciálisan képzett bírói–ügyészi apparátus, megfelelt az állami rendőri és az „állami” (nem önkormányzati!) tanácsi apparátus is.
Ma meg már mindenki büntethet! Tessék visszalapozni a listára: a közterület-felügyelő, a halászati őr, a mezőőr, az erdő- és természetvédelmi szolgálat stb. (Nem akarok általánosítani, de engemet helyszíni bírsággal sújtott egy közterület-felügyelő, aki nem tudta a lakcímem utca-nevét hibátlanul leírni, pedig sokáig leste a ház falán lévő táblát, sőt, a lakcímkártyát is odaadtam szegénynek... Ez egyáltalán nem vicc, őrzöm az általa – hibásan kiállított – cédulát!) – Ugye, senki sem gondolja komolyan, hogy ő majd jogilag is pontosan tudja minősíteni, amit lát, tudja értékelni a súlyosító és enyhítő körülményeket stb., márpedig ő gyakorolja fölöttünk a „büntető hatalmat”? Te jó ég, hová jutottunk?
Ez bizony, nagy szégyen, nem csupán ránk nézve, hanem a gyakran emlegetett „jogállamiságunkra” is!
Legyen mindenütt jelen a halőr, a mezőőr, az erdőőr (helyesebben: erdővédelmi szolgálat tagja; de sajnos, már majdnem úgy folytattam, hogy operatőr, toronyőr – bocsánat!), közterület-felügyelő; legyen joga, nézelődni, a területet figyelni (ezért esetleg ide sorolható még a voyeur [ejtsd: voajőr = kukkoló]), igazoltatni, sőt az adatok birtokában bárkit szabálysértés miatt följelenteni is, de „büntetést” ők ne szabhassanak ki! – Nem szeretnék „nagyzolni”, de a „büntetés tana” a jogtudományban is jól elkülöníthető terület, ne adja azt oda az állam olyanoknak, akiket ennek gyakorlására senki sem készített föl! Mindenki hallott már olyasmiről, hogy valamely téren félművelt emberek a legrosszabbak, mert tudásuk, fölkészültségük tátongó hiányát sokszor erőszakos fellépéssel, nagy adag pökhendiséggel, „hatalmuk” teljes tudatával és fegyverzetével igyekeznek leplezni.
Tudom, persze, hogy az utóbb említett „szabálysértési hatóságok” föl vannak jogosítva büntetésre, számukra a közszolgálati tisztviselőkről szóló 2011. évi CXCIX. törvény előírja, hogy „jóhiszeműség és a tisztesség elvének megfelelően kell eljárni, továbbá kölcsönösen együtt kell működni és nem lehet olyan magatartást tanúsítani, amely a másik fél jogát, jogos érdekét sérti”, valamint, hogy „tilos a rendeltetésellenes joggyakorlás”, de az is szerepel még, hogy „a jó közigazgatásba vetett társadalmi bizalom fenntartásának szem előtt tartásával kell eljárni.”
Nos, a leírtak alapján egyáltalán nem vagyok meggyőződve, hogy fenntartható ezek után az én „jó közigazgatásba vetett »társadalmi bizalmam«”...
