„Nem okos tanácsokat szeretnék osztogatni, inkább csak magamnak rögzítem – mintegy a »jegyzőkönyv számára« – az itt következő néhány megjegyzést”.
Egyre erősebb meggyőződésemmé válik, hogy Európa az állandó, sőt, a mind inkább erősödő szellemi-morális restség állapotában dagonyázik.
Kialakultak bizonyos társadalmi normák, politikai-közéleti elvek akár évezredekkel ezelőtt, s ezek azóta is változatlanok, sőt, ha valaki fölveti az esetleges „fölülvizsgálatuk” kérdését, nyomban rázúdulnak némely „gondolkodók” – azonnal visszautasítva még az „újra gondolás” lehetőségét is.
Pedig ránk férne egy kis „pályakorrekció”!
Morális fejlődésünk téves, hibás pályára csúszott.
Hogy jön ahhoz a vádlott, vagy akár az elítélt is, hogy ocsmány szavakkal illesse, szidja, alázza az ügyében eljáró bírót és az ügyészt? Miért nem védi meg az állam a saját embereit, ebben az esetben akár úgy, hogy ilyenkor nyomban megemelheti a bíró a már kihirdetett büntetést is akár egy-két hónappal, s ha tovább folytatja az elítélt, akkor még többel? – De hiszen mindenki azt mondja, hogy az igazi visszatartó erő az, ha egy bűncselekmény elkövetője biztosan és mielőbb számolhat jogellenes tette szankcionálásával...!
Az idősebb, védekezésre kevésbé, vagy egyáltalán nem képes emberek udvaráról, portájáról a „bátor” és „erős” emberek minden mozdíthatót ellopnak? Ha pedig egy ember végső elkeseredettségében a maga módján úgy védekezik, hogy áramot vezet a kerítésébe, hogy megvédje az általa ültetett és locsolgatott néhány uborkát, és az erre figyelmeztetés ellenére az áram agyoncsapja a talán analfabéta tolvajt, akkor a tulajdonát védőt bünteti a jog? – De hiszen a „tulajdon szentsége” a civilizált jogrendszerek fontos alapelve, ennek megfelelően a tulajdon védelme is kiemelt fontosságú...!
Veri a buta gyerek és a még butább szülő a tanárt? Csak azért, mert bizonyos, elfuserált ideológia az egyén abszolút szabadságát hirdeti, ennek megfelelően a gyerek fejlődését is súlyosan veszélyezteti, ha valamely évezredes szabály betartására akarja valaki rávenni? – De hiszen, ha nincs semmiféle „igazodási támpontja”, vagy „tartása”, amely ebben a korban egyfajta biztonságot adhat számára, az neki is káros; egész későbbi élete üressé, tingli-tangli-jellegűvé válik, és később sem lesz képes elviselni pl. a munkahelyi, a családi és más együttélés rendjét...! Arról most ne is beszéljünk, hogy némely „fifikás” felnőttek gyerekeket küldenek lopni-betörni, hiszen őket még úgysem lehet büntetni! (Kíváncsi vagyok, mi lesz a sorsa annak a népszavazási kezdeményezésnek, amely arra irányul, hogy vonják meg a támogatást vagy segélyt azoktól a szülőktől, akiknek a nagykorúságot el nem ért gyermeke súlyos bűncselekményt követett el...)
Egyre gyakrabban érkeznek hírek rendőrverésekről!
Az aktuális kormányzatnak meg kellene fontolnia egy kis „diktatúra” alkalmazását!
Nem értek ugyanis egyet a demokrácia mostani, üres és elmebeteg felfogásával, hogy ugyanis mivel az emberi szabadság mindennél nagyobb érték; tilos korlátozni az egyén szabad kibontakozását...
Erre aztán a „nagyokosok” ordítozva hivatkoznak is, pedig elegendő lenne csupán azt tudniuk, amit a franciák már bő kétszázhúsz évvel ezelőtt (1789-ben!) leírtak és a történelem egyik igen fontos dokumentumában ország-világ tudomására hoztak:
A szabadság azt jelenti, hogy mindent megtehetünk, amivel más embernek kárt nem okozunk. A természetes jogok gyakorlásának tehát nincs más korlátja, mint az, hogy a társadalom többi tagja számára is biztosítani kell ugyanezeknek a jogoknak a gyakorlását. Korlátokat csak törvény állapíthat meg.
(Az ember és polgár jogainak deklarációja. Negyedik cikk.)
Nos, hát, tessék a dolgokat a „helyükre” tenni! Nem a „talio-elvre” (szemet szemért) gondolok, de arra igen, hogy védekezzen végre ez a meggyötört társadalom!
Ha ugyanis az aktuális hatalom nem zárja szigorú fegyházba hosszú időre a rendőrre támadó garázda alakokat, akkor e mulasztásával az én jogaimat, társadalmi „kötődésemet-bizalmamat” is mélyen sérti. – Igen, sérti, annyiban, amennyiben joggal gondolhatok arra, hogy ha a fegyveres rendőrség önmagát sem tudja megvédeni a rá támadó sötét alakoktól, akkor én, az egyszerű állampolgár, hogyan is kérhetnék segítséget a „rend őreitől”, ha bajba kerülök? El kell tehát zavarni őket, nem érdemlik meg az én „adó-forintjaimat”! (Hogy hova vezethetne mégis az ilyen helyzet, arról már esett néhány szó a polgárok önszerveződő-önvédelmi törekvéseit is megemlítő „Csodálkozol a kokainistán…?” című, 2009. május 22-i blogbejegyzésemben.)
Sokan emlékezhetnek még arra az amerikai videóra, amelyen egy rendőr azért lőtte le az általa igazoltatott autóvezetőt, mert az a zsebei felé nyúlt, hogy elővegye igazoványait, ám a rendőr nem tudhatta, hogy nem fegyvert akar-e előkapni. – Igen, tanulja meg mindenki, hogy a rendőrrel nem lehet „játszani”! Nincsenek adataim, de az a gyanúm, hogy ott ritkábban támadják meg a rendőrt (pláne, ha még választják is a sheriffet a település lakói). Arról sem kaptunk gyakran hírt, hogy az Egyesült Királyságban valaki a bobbyk ellen lépett volna föl erőszakosan, pedig nekik nem is volt fegyverük az utcai járőr-szolgálatban. – Jó lenne nálunk is megtanítani mindenkinek, hogy közvetlenül és azonnal az életével játszik, ha rendőrre mer kezet emelni!
Ha bárki (ismétlem: bárki, tehát nem „bizonyos” embercsoport!) konokul szembehelyezkedik az általános európai emberi együttélési normákkal, ne „kicsi” merjen lenni a tisztességes társadalom és az állam, hanem lépjen keményen és határozottan, s tanítsa „móresre” az erőszakos rendbontókat! Roppant ostoba ugyanis az a neoliberális filozófia, amelyik folyamatosan a „kisebbségek” (vagy újabb teminológiával: a nemzetiségek) jogairól papol, de arról nem szól, hogy a „többségnek” is vannak jogai! Miért tartsa tiszteletben a többség a kisebbség jogait, ha a kisebbségek kiröhögik a többség „jogait”?
Egyáltalán nem öröm a számomra, hogy napi példára tudok hivatkozni, de még folyik az a vita, ami a budapesti főpolgármester (Tarlós István) és az alapvető jogok biztosa (valamint az Alkotmánybíróság) között bontakozott ki a hajléktalanok ügyében. Ennek lényege az, hogy a főváros meg akarta tiltani a hajléktalanok „életvitelszerű” jelenlétét a nyilvános helyeken (főképpen pl. az aluljárókban), mert zaklató fellépésük és a helyüket undorítóan szennyező magatartásuk sérti, felháborítja és zavarja a (többségi!) lakók és járókelők jogait. – Tarlós itt éppen azzal érvel, hogy „a többségnek is vannak emberi jogai” ... és ebben teljesen igaza van!
Azt mondják, eddig Kanada volt az az állam, amelyik a világon a legkönnyebben fogadta be területére a bevándorlókat, és mindenféle segélyben, orvosi ellátásban, támogatásban részesítette őket, hiszen szüksége volt a munkaerejükre. – És lám, most, amikor határozottan távolítja el a sok „non grata personát”, senki nem tiltakozik ez ellen az „állami erőszak” ellen. Nehéz is lenne azon „kisebbségek” mellett érvelni, akik tömegesen sértik meg a „többség” jogait, érdekeit!
Hogy az ilyen „diktatúrára” a hazai (és velük együtt az európai) „jogvédők” rettenetes tiltakozó lármával reagálnának? Persze, de ha nem látják, hogy ez az ő érdekükben is történik, akkor „erőszakkal” kell „átsegíteni őket” az innenső oldalra. – El kell mondani nekik, de csak egyszer(!), hogy van olyan „erőszak”, amelynél a nagy „szabadságnak” hátrább kell lépnie. Ilyen kicsi, de hatásos példa erre az autókban a biztonsági öv kötelező használata. Ha valaki nem éri föl ésszel, hogy az öv bekapcsolása az ő érdekét szolgálja, életét védi, akkor nem kell törődni, ha azt kiabálja, hogy ő szabad ember, szabadon rendelkezik az életével is. (Emlékezhetünk, pár évvel ezelőtt valaki még Alkotmánybírósághoz is fordult, annak kimondását kérve, hogy alkotmányellenes a biztonsági öv kötelező használatát, és ezáltal az „egyéni szabadság korlátozását” előíró jogszabály.)
Nem hiszem, hogy senki ne ismerné a kormányzat köreiben azt a latin mondást, hogy „summum ius summa iniuria” (a legteljesebb jog a legteljesebb jogtalanság), amit én még egy saját készítésű „latin mondással” toldok meg (egy szójátékkal, kihasználva, hogy ennek a szónak a latinban kettős, sőt, egymástól eltérő értelme van): „summa libertas – summa libertas”, ami nem a „mindent kétszer mond, kétszer mond” újabb példája, hanem azt jelenti, hogy a legteljesebb szabadság a legnagyobb féktelenség (szabadosság) is egyben.
Ha tehát bármiféle „kisebbség” és az „általános többség” jogai közötti egészséges, normális arány megbomlik, sőt, az előbbi javára egészségtelenül aránytalanná válik, a „kisebbségek diktatúrája” helyett a demokrácia klasszikus követelményeihez jobban igazodó kormányzati rendszert kell „visszaállítani”, s ehhez bizony (még ha ideiglenesen is) egy „rehabilitációs diktatúra” bátrabb alkalmazása szükséges!
S ha már a latinnál tartunk, ide illik egy másik mondás is: „Periculum in mora”, azaz veszélyes a késedelem!
