Két hölgy ül le elém a trolin.
Én nem tudom ránézésre megállapítani az emberek korát, így az előttem ülőkét sem. Úgy saccolom, hogy hetven körüliek lehetnek. (Azt is bekalkuláltam, hogy a hatvan és a nyolcvan is a „hetven körül” van, csak, persze, egy „kicsit nagyobb körben”...). Normális, „hétköznapi” ruhában vannak, nem hivalkodóan elegánsan, nem is „szakadtan” öltözve.
Jól ismerhetik egymást, mert csevegni kezdenek. Nem afféle távolságtartó beszélgetés ez, hogy milyen szörnyű az idei dunai árvíz, meg hogy milyen jégverés volt tegnap, hanem a hosszabb ismeretség mutatója. Nemigen figyelek rájuk, mert soha nem találkoztam velük, nem is tartozik rám a mondandójuk.
Egyszer csak megüti a fülemet, hogy a baloldali azt mondja valamire: „becsszavamra!”.
Micsoda? Jól hallottam? – De hiszen ezt a szót nem az életük delén már jóval túlhaladt, „hetvenkedő” hölgyek (akik korát oly csodaszépen írta le Robert Burns [1759–1796] a „John Anderson, szívem, John” c. versében [Szabó Lőrinc {1900–1957} fordításában]: „Lefelé ballagunk már kéz-kézben csöndesen...”), hanem inkább a hetyke, bátor gyerekek, főképpen fiúk használják, akik sokat adnak „becsületükre”; s ezzel ország-világ tudtára adják, hogy azt senki sem vonhatja kétségbe, mert ez esetben bizony annak védelmében akár párbajozni is képesek lennének, de csak azért nem hívnak ki senkit, mert ma már a párbajkódexet senki sem ismeri ...
A beszélgetőtárs csendben bólogat, én pedig a szóhasználatot furcsállom. Ámde nem sokáig, mert a „szóvivő” egy összejövetel élményeinek ismertetésébe fog.
– Tökjó volt – kezdi a tájékoztatóját. – Öcsi „totál-kúl” volt, szétröhögtük a köszöntőjét.
Mivel mögöttük ültem, nem láthattam egyikük mimikáját sem. Elképzeltem azonban, hogy a jobboldali nő arcán hűvös (mondhatnám: cool) rémület ült, hiszen nem értette, mit is mond a másik. Öcsit valószínűleg ismerte, mert azt kérdezte:
– Milyen volt Öcsi?
– Ja, persze, te ezt nem érted! Hát, óriási formában volt! Szórta a hülyeségeit. Mindenki sírt a röhögéstől, én is elhasználtam az összes pézsémet. De a király az volt, amikor hadonászás közben leverte a csészét és összekávézta a zsírúj gatyáját... De van egy rahedli zséje, újíthat másikat magának...
A következő megállónál leszálltam. Megtehettem volna, hogy megyek tovább, s hallgatom az épületes beszámolót a baráti találkozóról, de már egyáltalán nem érdekelt.
Azon gondolkodtam, hogy a mesélő hölgy lehet nagyon „modern”, én mégis inkább „butácskának” minősítettem. Azt remélem, vannak aranyos unokái, akik körülcsicsergik a nagyit és mindenfélét mondanak neki a maguk természetesen divatos nyelvén; a mami minden ért is és hasonló nyelven válaszol mindannyiuk megelégedésére.
Itt azonban nem a gyerekekkel beszélgetett, hanem egy ezt a terminológiát már nemigen ismerő kortársával. Nem is illettek a szájába ezek a szavak, ő már kinőtt abból a korból, s félő, hogy ha hencegni akart modernségével, éppen az ellenkező hatást érte el. Nem hiszem, hogy – az előbbi minősítésen felül – valakit is el kellene ítélni azért, mert érettebb kora ellenére ismeri a „fiatalok nyelvét”! A probléma inkább abból adódott most is, hogy olyan helyzetben „beszélte”, amelyben azt nem értették, amelyben a vidám csevegés helyett sajátos feszültség alakult ki a beszélgetőtársban.
Valljuk be, az is furcsa, sőt, anakronisztikus lenne, ha az ő fiatalkoruk beszédmódját használnák! Talán még emlékeznek az akkoriban használatos „ciki”, „oltári”, „haláli”, „kassa”, „fűzni”, „csörögni” és a többi hasonló kifejezésre, de már az a kor is rég elmúlt.
Ahogy a mondás is tartja: „mindennek megvan a maga ideje”...
Leszállás közben pedig azon morfondíroztam magamban, hogy hogy is kellene elköszönnöm tőlük, ha ismerném őket.
Esetleg az egyiktől „Bye, Baby” -vel, a másiktól pedig „Kezét csókolom”-mal?
